4. RÉSZ
…A pince levegője megfagyott körülöttem.
— Az apám? — kérdeztem.
A férfi letette az iratcsomót a fémszekrény tetejére.
— Varga András. A cég neve: Északi Fény Szolgáltató. Három év alatt összesen hetvennyolcezer dollár érkezett hozzá.
— Ez lehetetlen — mondtam.
A saját hangom idegenül csengett a falak között.
Apám meghalt, amikor tizenkilenc éves voltam. Nem hagyott rám vagyont, nem volt cége, és az utolsó hónapjaiban már a kórházi számlákat is kölcsönből fizettük.
Zsolt a fémszekrénynek támaszkodott.
— Én nem tudtam, kié a cég.
— Te hoztad létre a kifizetéseket — felelte a férfi.
— Egy könyvelő intézte.
— A te jelszavaddal.
A vörös hajú nő kinyitotta a dossziéját, és elém tett három banki kivonatot. A címzett ugyanaz volt minden alkalommal. Az Északi Fény Szolgáltató. A keltezések két évvel apám halála után kezdődtek.
A lapok alján egy telefonszám szerepelt.
Ismertem.
A saját számom volt.
— Ez az én telefonszámom — suttogtam.
— Igen — mondta a nő. — De nem te használtad ezeket az átutalásokat.
A férje elővett egy másik papírt. Egy meghatalmazás volt, amely szerint én engedélyezem a cég nevében történő ügyintézést.
Az aláírás ugyanazt a hibát tartalmazta, mint a tegnapi levonási nyomtatvány: a V betű hosszú szára rossz irányba hajlott.
Zsolt keze megrándult.
— Ez csak egy adminisztrációs hiba.
— Nem — felelte a férfi. — Ez okirat-hamisítás.
A szó súlya alatt Noémi hátralépett. Áron kezében megállt a törlőkendő.
Én a meghatalmazást néztem.
— Miért használtad az apám nevét?
Zsolt nem felelt azonnal.
— A tulajdonos könyvelője azt mondta, hogy a régi szállítói számlákat valahogy el kell rendezni.
— Ne hazudj.
— Nem hazudok.
— Akkor nézz rám.
Felemelte a tekintetét.
Az arcán nem megbánást láttam, hanem számítást. Mintha még mindig azt keresné, melyik mondat mentheti meg.
— Apádnak volt tartozása — mondta. — Én csak felhasználtam egy régi cégnevet.
— Apámnak nem volt cége.
— Nekem ezt mondták.
— Ki mondta?
A férfi a dosszié egyik hátulsó lapjára mutatott.
— A néhai könyvelőnk, Pál. Ő készítette az első meghatalmazást.
A vörös hajú nő lassan megrázta a fejét.
— Pál tavaly meghalt. De mielőtt meghalt, átadott nekünk egy nyilatkozatot.
Zsolt arca elszürkült.
— Ezt nem használhatják fel.
— Miért? — kérdeztem.
— Mert… mert Pál nem volt beszámítható.
A nő elővett egy kézzel írt levelet. A papír szélén kék tintafolt terült szét, mintha valaki túl erősen nyomta volna rá a tollat.
— Pál azt írta, hogy maga kérte meg: készítsen álmeghatalmazást, és a pénzeket egy olyan számlára irányítsa, amelynek a cégnevét senki sem fogja ellenőrizni.
— Ez nem igaz!
— Azt is leírta, hogy amikor nemet mondott, azzal fenyegette, hogy elveszíti az állását.
Zsolt hirtelen a dossziéért nyúlt.
A férje elkapta a csuklóját.
— Ne.
— Engedjen el!
— Nem fogja elégetni.
Zsolt kirántotta a kezét, és a pince lépcsője felé indult. Áron a folyosó közepére állt.
— Félreállni! — kiáltotta Zsolt.
— Nem — mondta Áron.
Ez volt az első alkalom, hogy a takarító nem hajtotta le a fejét.
Zsolt megállt.
A vörös hajú nő ekkor rám nézett.
— Eszter, szeretném, ha tudná: a vizsgálat nélkülünk is folytatódik. De a döntés, hogy mi legyen az étteremmel, nem csak a miénk.
— Mit jelent ez?
— Az alkalmazottak szövetkezete dönthet róla. A régi tulajdonosok el akarják adni az üzletet, mi pedig felajánlottuk, hogy a dolgozók kapják meg a működtetés jogát.
Noémi rám pillantott.
— Te maradnál?
A kérdés egyszerű volt, de mögötte ott állt az egész elmúlt év: a hosszú műszakok, a megalázó levonások, a kölcsönkért tandíjak, és az a szégyen, amit egyetlen átutalás után éreztem.
Zsolt keserűen felnevetett.
— Ők nem tudnak éttermet vezetni.
— Te sem tudtál — mondtam.
A mondat után nem éreztem diadalt. Csak fáradtságot.
A nő az asztalra tette a négyszázhuszonhat dollárról szóló átutalási bizonylatot.
— Ezt most visszautaljuk.
— Nem csak ezt — feleltem. — Minden levonást.
— Így lesz.
— És az apám nevét is tisztázzák.
— Megígérem.
A férje bólintott.
— A cég nevét törlik a könyvelésből, és a pénzt visszafizetik. A meghatalmazásokat érvénytelenítjük.
— Nem ígéretet akarok — mondtam. — Hanem aláírt papírt.
A nő elővette a tollát.
Ott, a pince fémszekrénye mellett, mindenki előtt leírta a megállapodást. Noémi és Áron tanúként aláírták. Én a végén tettem oda a nevemet.
Zsolt a fal mellett állt, és figyelte, ahogy a saját főnöki szobájának kulcscsomóját a férje elveszi tőle.
— Mi lesz velem? — kérdezte.
A vörös hajú nő sokáig nézte.
— Azt most nem én fogom eldönteni.
Nem hangzott fenyegetésnek. Éppen ezért volt súlyosabb minden fenyegetésnél.
Délben újra kinyitottunk.
A tizenkettedik asztalhoz nem ült senki. A széket mégis kihúztam, és rátettem a fekete bőrtokot.
A benne lévő füzetet nem zártuk vissza a fémszekrénybe. Az első oldalára Noémi ezt írta: „Minden név számít.”
Aztán becsuktuk a könyvelési mappát, és az étterem ajtajára új táblát tettünk.
Nem volt rajta Zsolt neve.
Az esti műszak előtt a vörös hajú nő visszajött hozzám. A kezében egy kis csomag volt.
— Ezt Pál hagyta magának — mondta.
Egy rozsdás kulcstartó volt benne, rajta apám régi, kopott rézmedálja. Gyerekkoromban mindig ezt hordta, amikor értem jött az iskolába.
A hátuljára egyetlen mondatot véstek:
„A számlát mindig annak kell aláírnia, aki valóban tartozik.”
A tizenkettedik asztal felett ekkor felkapcsoltuk a lámpát, és a rézmedál fénye pontosan a nyitott fekete füzet első oldalára hullott.
Missed the beginning?
