RÉSZ 4
Lili anyjának neve szerepelt a borítékon: Sárközi Éva.
A hívásban azonban nem ő beszélt, hanem egy férfi.
– Réka, ne tegye le! – mondta az orvos. – Lili nem kapott rossz gyógyszert. A gyógyszeres dobozon lévő vonalkódot cserélték ki, és most mindenki azt hiszi, hogy túladagolás történt.
– Hol van Éva?
– Nem tudjuk elérni.
András a raktár közepén állt, és figyelte az arcomat. Abban a pillanatban megértettem, miért készítették elő a halálomat, mielőtt a kislány egyáltalán kórházba került volna.
Nem engem akartak elhallgattatni.
Lilit akarták eltüntetni.
– Bálint, hívd a kórház főorvosát! – mondtam. – Ne engedjenek be senkit Éva nevében. Senkit.
– Azt hiszed, ő van mögötte?
– Nem. Azt hiszem, őt is felhasználták.
Áron feltépte a borítékot. Egy kézzel írt nyilatkozat és egy kis műanyag kártya hullott ki belőle.
A nyilatkozatot Éva írta alá. Leírta, hogy a gyermekotthon tűzvédelmi hibáit hónapokkal korábban jelezte, és hogy Lili aznap este azért maradt egyedül a lakásban, mert őt a városi sürgősségi központba hívták be dolgozni. A végén egy mondat állt:
„Ha velem történik valami, Lili apja tudja, miért kellett őt megmenteni.”
– Lilinek nincs apja – mondtam.
Áron lassan Ilonára nézett.
– Dehogynem.
Ilona szeme megtelt könnyel.
– A férfi, aki kilenc hónapja meghalt a bányatóban, nem Áron volt. Az ő neve alatt temették el azt, aki Lili apja volt.
András felnevetett.
– Ez már nevetséges.
– Maga tudja, hogy nem az – felelte Áron. – Mert maga küldte el hozzám a fényképet, amin a testvérem arca látszott.
– A testvéred meghalt.
– Igen. De nem ott.
A raktár egyik sarkából ekkor előlépett egy vékony, borotvált fejű férfi. Sántított, és egy kórházi takaró lógott a vállán.
Éva mögött állt.
– Éva? – kérdeztem.
– A lányom él? – kérdezte ő.
– Él, de veszélyben van.
Éva Andrásra nézett. Nem sírt. Csak a kezét szorította ökölbe.
– Maga azt mondta, ha aláírom a nyilatkozatot, Lili megkapja a kezelést.
András arca megkeményedett.
– Ne hallgass rájuk! Én mentettem meg a lányodat.
– Nem – mondta Éva. – Maga csak megvette az időt, amíg el tudja tüntetni a pénzt.
A fal mellett álló két férfi egymásra nézett. Egyikük lassan leengedte a kezét.
Bálint ekkor elővette a saját telefonját, és megmutatta a képernyőt. A kórházból kapott üzenet szerint Lili pulzusa visszatért, az orvosok pedig megtalálták a megfelelő ellenszert. Éva térdre rogyott.
Én odamentem hozzá.
– Menjünk a lányához.
– Maga miért segít nekünk? – kérdezte.
– Mert maga volt az egyetlen, aki megpróbált szólni.
– Én gyáva voltam.
– Nem. Maga életben maradt addig, amíg lehetett.
András ekkor felkapta a fémdobozt, és a hátsó kijárat felé rohant. A bordó határidőnapló kiesett a kezéből. Bálint utánaeredt, de nem a kijáratnál érte utol, hanem a rakodórámpán, ahol a régi mérleg előtt csúszott el a nedves betonon.
A doboz felpattant.
A papírok szétrepültek.
András egyetlen lapot ragadott meg, és a mellkasához szorította.
– Ezt nem adhatja oda senkinek! – kiáltotta.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert ha ez nyilvánosságra kerül, nemcsak én bukom el.
– Ki van még benne?
András rám nézett, aztán Ilonára.
– Az egész városháza.
A mondat után nem kellett több fenyegetés. A saját kapzsisága mondatta ki vele azt, amit hónapok óta próbált eltakarni.
Bálint nem engedte el. Éva pedig elvette tőle a lapot.
– A lányomért tette? – kérdezte.
András nem válaszolt azonnal.
– A pénzért – mondta végül. – A város új sürgősségi központjára szánt összeget én vittem át magánraktárakba. Azt hittem, mire elkészül az épület, mindenki elfelejti, honnan jött a pénz. Amikor Áron rájött, meg kellett hamisítanom a halálát. Aztán amikor maga, Réka, megtalálta a szállítóleveleket, már nem volt visszaút.
A hangja nem volt bocsánatkérő.
Csak fáradt.
És ettől még rosszabb lett.
– A tüzet is maga gyújtotta? – kérdeztem.
– Nem én. A megbízott emberem. Csak el akarta tüntetni a raktárban maradt gyógyszereket. Nem tudtam, hogy gyerekek vannak bent.
Lili arca jelent meg előttem a füstben. A piros kapucni. A kis kéz a galléromon.
A térdem megremegett.
– De én tudtam – mondta Ilona. – Én előre szóltam, hogy a gyerekek bent lesznek.
András most felé fordult.
– Maga hazudik.
– Nem. A maga embere is tudja.
A sötét sapkás férfi, aki a szerkesztőségben elvette a jegyzetfüzetemet, lehajtotta a fejét.
– Én gyújtottam meg a benzint – mondta. – Azt mondták, üres az épület.
A raktár ajtaja előtt már villogtak a mentők fényei. Nem a szokásos, hosszú kálvária kezdődött, hanem egyetlen gyors döntés: a papírokat átadtuk a városi etikai bizottság vezetőjének, aki a helyszínre érkezett, mert Bálint még a raktár előtt értesítette. A bizonyítékokat aznap éjjel több szerkesztőségnek is elküldtük, hogy senki ne tudja őket eltüntetni.
Andrást elvitték kihallgatásra.
De nem ez volt a legnagyobb vesztesége.
Másnap reggel a Hírfigyelő szerkesztőségének faláról letépték a nevét. A városi központ megnyitására félretett pénzt zárolták, a magánraktárakat bezárták, és a lap vezetése nyilvánosan elismerte, hogy a halálhíremet ők tették közzé egy hamis belső engedély alapján.
Én nem mentem vissza a régi asztalomhoz.
A bordó határidőnaplót megtartottam, mert benne volt a történet minden első, rossz iránya. A piros jegyzetfüzetet viszont Áronnak adtam.
– Miért nekem? – kérdezte.
– Mert te tudod, milyen érzés, amikor mások írják meg helyetted, hogy meghaltál.
Ilona lánya kiszabadult a klinikáról, miután az iratokat ellenőrizték. Nem lett belőle hősies találkozás, csak egy hosszú ölelés a kórház folyosóján, miközben Ilona úgy sírt, hogy közben bocsánatot kért minden eltelt napért.
Éva nem költözött el.
Lili hetekig nem akart lifttel utazni, és ha füstszagot érzett, azonnal megkereste a kezét. Egy délután a kórházi udvaron ültünk, amikor elővette a nyakamban lógó kis rézfütyülőt.
– Ezzel hívta a tűzoltókat? – kérdezte.
– Nem. Ezzel találtunk meg valakit régen.
– Akkor most mire való?
A tenyerébe tettem.
– Arra, hogy ha elveszel, hangot adhass.
Lili a szájához emelte, és óvatosan belefújt.
A hang éles volt, tiszta, szinte túl erős a kórházi falak között.
Éva elsápadt, aztán elmosolyodott.
A folyosó végén Áron állt, kezében a piros füzetemmel. Kinyitotta az első üres oldalát, és rám nézett.
– Mit írjak bele? – kérdezte.
Lili újra belefújt a fütyülőbe.
– Azt, hogy aki halottnak hitt minket, annak végig kellett hallgatnia, ahogy visszatérünk.
Áron tollat ragadott, én pedig néztem, ahogy az első mondat lassan megszületik a papíron: „A hírt hajnalban közölték, de az igazság már korábban kiáltott.”
Missed the beginning?




