Amikor a város összes telefonján megjelent a hír, hogy meghaltam, éppen egy égő ház harmadik emeletén álltam, egy kislányt szorítva a mellkasomhoz.
A füst úgy mart a torkomba, mintha homokot nyeltem volna. A kislány, Lili, a piros kapucnis pulóverem gallérjába kapaszkodott, és minden lélegzetvételnél egyre gyengébben sírt.
– Réka néni, leesünk? – kérdezte.
– Nem. Nézz rám! Együtt megyünk ki.
A lépcsőházban lent üveg tört, valaki kiabált, aztán a tűzoltókürt éles hangja hasított a falak közé. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Egyszer. Kétszer. Aztán megállás nélkül.
Nem tudtam felvenni. A jobb kezemmel Lili derekát tartottam, a balban a nedves kendőt szorítottam az arcához. Az ablakhoz vonszoltam, ahol a mentők már kifeszítették a létrát.
– Előbb őt! – kiáltottam lefelé. – Fogják meg!
A tűzoltó felnyúlt, de mielőtt Lilit átadhattam volna, a lángok végigfutottak a folyosó mennyezetén. Forró levegő csapott az arcomba. Megcsúsztam.
Lili sikoltott.
– Ne engedj el!
– Nem foglak.
A következő pillanatban egy erős kar rántott hátra. Bálint volt az, a városi mentőcsapat vezetője, akivel három éve együtt dolgoztam minden olyan ügyön, amelyről mások inkább elfordították a fejüket.
– Add ide a gyereket! – ordította.
– Nem!
– Réka, azonnal!
A szeme vörös volt a füsttől, de a hangja nem remegett. Átadtam neki Lilit, ő pedig a létrához vitte. Én utána másztam. A fém fokok forrók voltak a tenyerem alatt.
Amikor a járdára értem, három ember egyszerre nyomta a telefonomat az arcom elé.
– Réka, igaz, hogy meghalt?
– Ki írta ezt?
– Miért közölte a Hírfigyelő a halálhírét?
Nem értettem. Aztán egy fiatal mentős megmutatta a kijelzőjét. A képernyőn az én fényképem volt, alatta fekete keretben a mondat: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Farkas Réka, a város ismert oknyomozó újságírója, ma hajnalban elhunyt.”
A fényképet még évekkel korábban készítették rólam, amikor egy bezárt gyermekotthon ügyében vallomást tettem. A számon egy apró, rézszínű sípoló fütyülő lógott. Mindig azt hordtam magamnál, mióta egy eltűnt fiú utolsó jelzését ezzel a hanggal találtuk meg a folyóparton.
– Ez hazugság – mondtam.
– A szerkesztőség tette közzé – felelte a mentős.
Felnéztem a Hírfigyelő üvegfalú épületére, amelynek harmadik emeletén az én asztalom állt. A főnököm, Varga András, fél órával korábban még azt követelte, hogy adjam át neki a nyomozásom anyagát.
– Bejössz végre? – kérdezte Bálint.
– Be. De előbb tudnom kell, miért temetnek el élve.
A telefonom újra rezgett. Ezúttal hanghívás volt. András hívott.
– Réka, ne menj a szerkesztőségbe – mondta, miután felvettem.
– Te jelentetted be a halálomat?
– Nem érted, mekkora bajban vagy.
– Akkor mondd meg, ki készítette a közleményt!
A vonal másik végén papírok csúsztak egymáson.
– Ha most belépsz az épületbe, valaki gondoskodni fog róla, hogy a hír igaz legyen.
A hívás megszakadt.
Bálint a karomra nézett, ahol a füsttől felhólyagosodott a bőr.
– Menjünk a kórházba.
– Nem. András tud valamit.
A szerkesztőség bejáratánál a forgóajtó magától megállt. Odabent minden fény égett, de egyetlen ember sem mozdult. A portás nem nézett rám, csak egy keskeny, barna irattartót tett a pultra.
– Ezt egy férfi hagyta itt magának – mondta.
– Milyen férfi?
A portás lenyelte a választ, majd a lift felé pillantott.
– Olyan, akiről tegnap még azt hittük, hogy halott.
A mappán nem volt név, csak egy kézzel rajzolt kör és benne egy apró fütyülő jele. Kinyújtottam érte a kezem. Az ujjam már majdnem elérte a kapcsot, amikor a lift ajtaja kinyílt mögöttem, és valaki azt mondta…
2. RÉSZ
– Ne nyisd ki, Réka!
A hangot felismertem. Bálint volt, mégis úgy állt mögöttem, mintha nem ő akarna megvédeni, hanem visszatartani. A lift hideg levegőt lövellt a nyakamba, a barna mappa pedig ott feküdt közöttünk a pulton, lezárva egy vastag, fekete kapoccsal.
– Te is tudsz erről? – kérdeztem.
– Csak annyit, hogy valaki egész nap figyeli az épületet.
– És azt is tudod, ki halt meg tegnap?
Bálint tekintete a portásra siklott. Az öreg férfi kezében megállt a kávéskanál, a csésze szélén apró barna folt maradt.
– Menjünk fel – mondta Bálint.
– Pont oda, ahová András szerint nem szabad?
– Ha itt maradunk, az rosszabb.
A liftben a neonlámpa minden emeleten felvillant, majd kialudt. A harmadik szinten az ajtó félúton megakadt. Bálint vállal feszítette szét, én pedig átbújtam a résen. A szerkesztőség olyan volt, mint egy kifosztott pályaudvar. Székek borultak fel, iratok hevertek a padlón, az én asztalom fölött pedig valaki fekete festékkel egyetlen szót írt a falra: HALOTT.
A mellkasom összeszorult.
– Ez nem fenyegetés – mondtam. – Ez előkészítés.
– Minek az előkészítése?
– Egy történeté. Csak nem én írom.
A számítógépem képernyője még világított. A kezdőoldalon az a gyászjelentés állt, amelyben a saját halálomat közölték. Az időpont szerint hajnali négy óra tizenhárom perckor haltam meg. Ugyanebben a percben én egy benzinkúton álltam Kelenföldön, és kávét vettem.
– Aki ezt írta, hozzáfért a fiókodhoz – jegyezte meg Bálint.
– Nemcsak ahhoz. Tudta, milyen fényképet használjanak. Tudta, milyen munkát végzek. És azt is tudta, hogy a város egy része elhiszi majd.
– Mi van a mappában?
– Ezt akarom kideríteni.
A kapocs felpattant. A mappában nem fényképek vagy vallomások voltak, hanem egy régi szállítási jegyzék másolata. Dátumok, rendszámok, aláírások. A lap tetején egy név szerepelt: Darázs Áron.
A név hallatán Bálint arca megváltozott.
– Ő halt meg – mondta.
– Ki volt?
– A városi sürgősségi központ egyik raktárosa. Kilenc hónapja eltűnt, aztán találtak egy holttestet a bányatóban. A család azonosította.
– Családtagok?
– A testvérén kívül senki.
A jegyzékeken olyan gyógyszeres ládák szerepeltek, amelyeknek a tűzesetben elpusztult gyermekotthonba kellett volna kerülniük. Csakhogy a ládák útja egy magánraktárhoz vezetett, amelynek tulajdonosa Varga András sógora volt.
– Ezért akarta az anyagomat – suttogtam.
Bálint nem felelt. A folyosó végén ekkor becsapódott egy ajtó. Valaki futni kezdett.
Utána rohantunk. A lépcsőfordulóban egy férfit láttam, sötét sapkában, kezében az én piros jegyzetfüzetemmel. Mire odaértünk, már a hátsó kijáratnál volt.
– Állj! – kiáltottam.
Megfordult. Nem menekült tovább. Csak a fütyülőmre nézett, amely a nyakamban lógott.
– A hangot keresi, ugye? – kérdezte.
– Ki maga?
– Darázs Áron.
Bálint előrelépett, de a férfi feltartotta a kezét.
– Ha most hozzám ér, a maga barátnője meghal – mondta.
– Nincs barátnőm – vágtam vissza.
– Nem rólam beszéltem. A kislányról, akit ma kimentett. Lili édesanyja fél órája nem érte el a kórházat.
A vér kiszaladt az arcomból. Bálint már a telefonjáért nyúlt, de a férfi elmosolyodott.
– A mappa csak az első bizonyíték. A valódi választ abban a helyiségben találja, ahol maga szerint kilenc hónapja meghaltam. És ha odaér, ne vigye magával a mentőt, mert a raktárban nem maga az egyetlen ember, aki csapdára vár…
3. RÉSZ
– Ha valóban Áron, mondja meg, milyen sebhely van a bal kezén! – kiáltottam utána.
A férfi megállt a hátsó kijárat lépcsőjén. A sapkája árnyéka eltakarta az arcát, de lassan felemelte a kezét. A hüvelykujja tövén hosszú, fehér heg húzódott.
Bálint hátralépett.
– Ez lehetetlen.
– Nem – felelte a férfi. – Csak nagyon kényelmes volt annak, aki a halálomat eladta maguknak.
A raktárhoz éjfél előtt érkeztünk. A volt gyógyszerelosztó épület a vasúti sínek mögött állt, az ablakait bedeszkázták, a kapun rozsdás lakat lógott. A levegőben fertőtlenítő és nedves karton szaga keveredett.
– Maga maradjon mögöttem – mondta Bálint.
– Ezt akkor mondja, amikor nincs fegyvere?
– Akkor is, amikor van.
Áron egy oldalsó ajtón át vezetett be. A csarnok közepén egyetlen lámpa égett. Alatta egy idős nő ült fémszéken, kezében összegyűrt vászonzsebkendővel.
– Ő az – mondta Áron.
A nő felállt. Felismertem: Kelemen Ilona volt, a gyermekotthon egykori ápolónője. Három éve kerestem, de mindenki azt mondta, külföldre költözött.
– Maga írta alá a halotti azonosítást? – kérdeztem.
Ilona a zsebkendőt az ajkához szorította.
– Nem. Én csak a papírt láttam. A test arcát nem engedték megnézni.
– Kik?
– András emberei. Azt mondták, ha ellenkezem, a lányomat is elveszítem.
Bálint a falnak támaszkodott. A tekintete Áronra szegeződött.
– Miért nem jöttél elő hónapokkal ezelőtt?
– Mert a húgomat fogva tartották egy klinikán, egy hamis név alatt. András fizette a kezelését, és közben az én nevemmel mozgatta a gyógyszereket.
Ilona reszkető kézzel elővett egy lapot a táskájából.
– Ez a szállítási könyv eredetije. Az én aláírásom van rajta, de a dátumokat később írták rá. Azt akarták bizonyítani, hogy Áron lopta el a ládákat.
– Miért éppen most beszél? – kérdeztem.
– Mert ma este András eljött hozzám. Azt mondta, maga meghalt. Azt hitte, ha az újságíró eltűnik, mindenki elhiszi, hogy az ügy lezárult.
A raktár túlsó végén ekkor felkapcsolódott egy másik lámpa. Varga András állt ott, mellette két férfi. A kezében nem fegyver volt, hanem a saját bordó fedelű határidőnaplóm.
– Réka, maga mindig túl gyorsan hitt a hősöknek – mondta.
– Maga pedig túl sokat beszél, amikor fél.
András nevetett, de az állkapcsa megfeszült.
– Az egész város gyászolja magát. Holnapra minden újság lehozza, hogy az ügy lezárult. A tűzben meghalt egy gyerek. Maga pedig eltűnik mellé.
Ilona előrelépett.
– Nem tűnik el. Én láttam, mit tett.
– Maga egy beteg öregasszony.
– És maga még mindig ugyanazzal a tollal ír – felelte Ilona. – Azzal, amellyel a kórházi lapokat aláhamisította.
András kezéből kiesett a toll. A fém kupak a betonon koppant.
Azt hitte, ezzel vége, de Áron elővette a raktár egyik falából kiszerelt fémdobozt. Benne voltak a banki átutalások, az eredeti szállítólevelek és egy kékes szélű boríték, amelyen Lili édesanyjának neve állt.
– Mi van benne? – kérdeztem.
Áron rám nézett.
– A bizonyíték arra, hogy a mai tűz nem baleset volt.
Mielőtt kinyithatta volna, megszólalt a telefonom. A kórházból hívtak. Lili állapota hirtelen romlott, és az orvos szerint valaki rossz gyógyszert adott be neki.
András elmosolyodott.
– Most már érti, miért kellett meghalnia? – kérdezte.
A kezemben remegett a telefon, miközben a vonal túlsó végén egy nő azt kiáltotta, hogy a kislány szíve leállt. A boríték még zárva volt, de rajta ott állt egy név, amelyet egyikünk sem akart meglátni…
A borítékban olyan név szerepelt, amit senki sem várt…
A raktárban minden hazugság egyszerre omlott össze. De az igazság ára sokkal nagyobb volt, mint gondoltam.
„Én előre szóltam, hogy a gyerekek bent lesznek.”
András arca teljesen megváltozott.
👇 A történet befejezése már elérhető.




