4. RÉSZ
Az üzenet után mindenki egyszerre kezdett beszélni.
A nyomozó a folyosó közepén állt, Mara a kerekesszék karfájába kapaszkodott, Ruth Mercer pedig a padlóra hullott gyöngyöket szedegette remegő kézzel.
Én Clara ágya mellett maradtam.
– Mit jelent az, hogy a pilóta elküldte az útvonalat? – kérdeztem.
Az ügyvédem a telefonját nézte.
– A pilóta felismerte Daniel nevét. Nem akart részt venni a szökésben, de nem tudta, kinek higgyen. Ezért elküldte az útitervet Marának.
– Mikor?
– Tizenegy perce.
A nyomozó azonnal a szolgálati telefonjáért nyúlt, majd megállt.
– Ha most feltűnően intézkedünk, Daniel emberei értesítik a repülőtér dolgozóit.
– Danielnek vannak emberei? – kérdeztem.
Mara keserűen felnevetett.
– Nem emberei vannak. Tartozásai. Sok embernek fizetett azért, hogy ne kérdezzenek.
Clara mellkasán lassan emelkedett a takaró. A gépek minden lélegzetét megszámolták helyette.
Az ajtóban megjelent az egyik ügyvédem.
– A kórház igazgatója engedélyezte az összes beléptetési adat átadását. A szolgálati ruhás férfit megtaláltuk a mosodánál. A neve Victor Hale. Azt állítja, Daniel azt mondta neki, hogy csak egy meghatalmazást kell eljuttatnia Clarához.
– És mit adott neki? – kérdeztem.
– Egy előre kitöltött nyilatkozatot. Abban Clara lemond minden öröklési és üzleti jogáról, és Danielt nevezi meg kizárólagos döntéshozónak.
Mara lehunyta a szemét.
– A baba halála után Clara birtokolta volna a vállalat részvényeinek egy részét. Daniel tudta, hogy ha a gyermek nem születik meg, az öröklési rend megváltozik. De ahhoz még kellett Clara aláírása.
Daniel nem csupán dühös férj volt.
A saját családja pénzügyi gödrének szélén állt, és Clarát használta volna lapátnak.
– Hol van most? – kérdeztem.
– A kihallgatóban – felelte a nyomozó. – De Ruth Mercer beszélni akar magával.
Az asszony egy üres széken ült. A ruhájára tapadtak a gyöngyökből maradt apró zsinórdarabok.
– Én neveltem fel Danielt – mondta. – Tudtam, hogy kegyetlen. Azt hittem, ha mindent megadok neki, nem fog olyan lenni, mint az apja.
– Az apja mit tett?
Ruth az ujjai közé szorított egy fehér gyöngyöt.
– A vállalat első pénzét csalással szerezte. Daniel megtanulta tőle, hogyan kell úgy beszélni a hazugságról, mintha az üzleti terv lenne.
– Maga tudott Clara bántalmazásáról?
– Tudtam, hogy egyszer megütötte. Tudtam, hogy elvette a telefonját. Tudtam, hogy Clara egy éjszaka a fürdőszobában aludt. Mindig azt mondtam magamnak, hogy majd holnap közbelépek.
– A holnap nem jött el.
– Tudom.
A hangja elcsuklott.
– De van valami, amit nem tud Daniel.
A táskájából egy összehajtott, megsárgult szerződést vett elő.
– A Mercer-vállalat valódi tulajdonosa nem a férjem. Én alapítottam, még mielőtt hozzámentem. Az összes részvény egy bizalmi alapban van. Clara a kedvezményezett.
Az ügyvédem felkapta a fejét.
– Ez a dokumentum megváltoztat mindent.
– Miért csak most adja át?
Ruth rám nézett.
– Mert féltem Danieltől. De amikor megláttam, hogy a lánya a kórházban fekszik, megértettem: már nem őt féltettem. Hanem magamat.
A papír sarkán viaszpecsét volt. Nem hivatalos másolat. Eredeti.
Ettől vált teljessé a kép. Daniel azért akarta Clarát rávenni az aláírásra, mert csak így tudta volna elrejteni, hogy valójában semmit sem birtokol. A cég, a biztosítás és a családi vagyon mind Clara kezébe kerülhetett volna, ha életben marad és beszél.
És Clara beszélni próbált.
A folyosó végéről zaj hallatszott. Danielt két őr kísérte vissza, de hirtelen kitépte a karját az egyik kezéből, és Clara szobája felé rohant.
– Clara! – ordította. – Mondd el nekik, hogy baleset volt!
A nyomozó elé állt.
– Megállni!
Daniel a vállán át rám nézett.
– Te tetted ezt! Ha nem avatkozol közbe, minden egyszerű lett volna.
– Mi lett volna egyszerű?
– Aláírja a papírokat. Elutazunk. Azt mondjuk, hogy a baba elvesztése után összeomlott. Mindenki hitt volna nekünk.
Ruth felzokogott.
– Daniel, mit beszélsz?
– Te is tudtad, anya! Mindannyian tudtátok!
Ezután már nem volt mit megmagyarázni.
A nyomozók elvitték. Colin a falat bámulta, amíg rá nem került a bilincs. Daniel apja azonban még mindig próbált telefonálni, míg a nyomozó ki nem vette a készüléket a kezéből.
Mara a táskájából elővette a piros irattartó utolsó lapját.
– Ezt Clara írta nekem – mondta. – Azt akarta, hogy ha vele történik valami, adjam át az apjának.
A lapot nekem nyújtotta.
Clara egyetlen mondatot írt rá:
„Apa, ne ments meg engem attól, hogy igazat mondjak.”
A betűk remegtek, de minden szó éles volt.
Leültem az ágya mellé. Nem ígértem neki, hogy minden rendben lesz. Nem hazudtam arról sem, hogy Emma hiánya valaha eltűnik. Csak megfogtam a kezét.
– Hallasz engem?
Clara ujjai lassan megmozdultak.
– Daniel elmegy innen. Mara biztonságban van. A pénzt és a papírokat megőriztük. Senki nem fog semmit elvenni tőled.
A szeme résnyire kinyílt.
– Emma… – lehelte a gép csövei között.
A hangja alig volt több levegőnél.
– Tudom – mondtam. – Emma volt a neve.
Ruth a szoba küszöbén állt. A kezében a megmaradt fehér gyöngyöt tartotta.
– Ha Clara felépül, átadom neki az egész vállalatot – mondta. – Nem ajándékként. Tartozásként.
– És maga mit fog tenni?
– Tanúskodom. Mindenről.
Nem kérdeztem, miért nem korábban. Néhány ember csak akkor találja meg a bátorságát, amikor már nincs hová elrejtenie a gyávaságát.
Hajnal előtt a pilóta újabb üzenetet küldött. A gép nem indult el. A hangár ajtaját lezárták, a fedélzeten pedig megtalálták Daniel útlevelét és egy másik borítékot.
Abban nem pénz volt, hanem három repülőjegy: Danielnek, Colinnek és egy ismeretlen nőnek, Marának.
Daniel azt tervezte, hogy őt is magával viszi, ha a nő túl sokat tudna.
Mara sokáig nézte a jegyeket, majd visszatette őket a piros irattartóba.
– Ezt megtartom – mondta.
– Miért?
– Mert emlékeztet rá, milyen közel voltam ahhoz, hogy ismét elhiggyem neki, hogy nincs más választásom.
Délután Clara állapota stabilizálódott. Az orvosok még nem tudták megmondani, mikor ébred fel teljesen, de a gép már kisebb segítséget adott neki.
A vállalati iratok, a számlák, a kórházi felvételek és Mara vallomása együtt elegendőek voltak ahhoz, hogy Daniel csalás és súlyos testi sértés miatt ne tudjon eltűnni. A családja elvesztette a céget, a bankszámlákat és azt az életet, amelyet Clara félelméből építettek fel.
Én pedig elvesztettem egy unokát, akinek még nem hallhattam a sírását.
Ezt semmilyen dokumentum nem adhatta vissza.
De Clara kezét igen.
Amikor később újra kinyitotta a szemét, nem kérdezte, mi lesz Daniellel. Nem kérdezte, mennyi pénz maradt. Csak a mellkasára tette a kezét.
– Üres – suttogta.
– Itt vagyok – feleltem.
– Nem ő.
Tudtam, kiről beszél.
– Emma mindig a lányod marad.
Clara rám nézett, és a könnyei között olyan halvány mosoly jelent meg, amely fájdalmasabb volt minden sikolynál.
– Akkor mondd el neki egyszer, hogy nem féltem.
A folyosó végén Mara a piros irattartót a mellkasához szorította. Benne voltak a számlák, a szerződések, az aláírások és a repülőjegyek, amelyek egy egész család hazugságát tartották fogva.
Én pedig Clara ágya mellett ültem, és a katonai szolgálatból megmaradt régi ezüst sípommal lassan kopogtam a tenyeremen.
Gyerekkorában Clara mindig ezt a hangot kereste, amikor elveszett a tömegben.
Most ő szorította meg az ujjam.
– Apa?
– Igen?
– Ne hagyd abba.
A síp fémje halkan nekikoccant a tenyeremnek.
És a kórházi gép ütemére Clara végre kimondta Emma nevét.
Missed the beginning?




