Huszonhat évvel később varrodát nyitottam Olhovkában, és felvettem annak a lányát, akit mindenki tolvajnak nevezett — a falu elnémult

Amikor a falu közepén kitűztem a varroda cégérét, a polgármester özvegye háromszor is körbejárta az épületet, mintha fertőzéstől félne.

— Biztosan jól meggondoltad ezt, Vera? — kérdezte június egyik forró délelőttjén, miközben a kezében tartott engedély szélét gyűrögette. — Olhovkában mindenki ismer mindenkit.

— Éppen ezért nyitottam itt — feleltem.

A régi tejcsarnokból alakítottam ki a műhelyt. A falakat világosra festettük, az ablakokba muskátlit tettem, középre pedig tizenkét varrógépet állítottam. A gépek egyenletes kattogása úgy töltötte be a termet, mint valami új szívverés.

Huszonhat évvel korábban ugyanebben a faluban senki nem adott nekem munkát.

A tizenhét éves Verának csak egy kitűnő bizonyítványa, két sovány ruhája és egy anyja volt, akit mindenki tolvajnak nevezett. Tamara Kljuevát a falusi bolt hiánya miatt ítélték el. Hatvanezer rubel tűnt el. Az üzletvezető, Nellie Boriszovna fehér blúzban sírt a tárgyaláson, az én anyám pedig hiába ismételgette, hogy a számlákat látatlanban íratták alá vele.

Négy héttel később Nellie új autót vett.

Az emberek ezt látták. A többit nem akarták.

Most, huszonhat évvel később, a régi csúfolódások ugyanazokkal a szájakkal tértek vissza.

— A Kljueva még mindig úgy gondolja, hogy mindent megvásárolhat — mondta Ljubov néni a buszmegállóban.

— Nem mindent — válaszoltam. — Csak munkát adok.

Aztán bejött a műhelybe Alina.

Huszonhárom éves volt, vékony, szeplős, és úgy szorongatta a táskáját, mintha attól tartana, hogy valaki el akarja venni tőle. Az anyja Nellie Boriszovna lánya volt. A nőé, aki miatt az én anyám börtönbe került.

— Munkát keresek — mondta azon a délutánon.

A műhelyben azonnal elhallgattak a gépek.

— Tudsz varrni? — kérdeztem.

— Anyám mellett tanultam. De ő azt mondta, senki sem fog alkalmazni.

— Miért?

Alina keserűen elmosolyodott.

— Mert az emberek szerint a hazugság öröklődik.

A mondat úgy ütött mellkason, hogy egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében. A régi szabóolló hideg nyele a tenyerembe nyomódott.

A hátam mögött valaki halkan felszisszent.

— Vera, ezt nem gondolhatod komolyan — mondta Zinaida Petrovna, a nyugdíjas műhelyvezető, aki annak idején elutasított. — A te anyád miatt vesztettük el a készletet. Most a tettes lányát ülteted a pénztár mellé?

— Alina nem az anyja.

— Ezt mondták rólad is.

Mindenki megdermedt.

Éreztem, ahogy a régi szégyen felkúszik a torkomba, de nem engedtem, hogy hangot adjon. Alinára néztem. Ő a padlót figyelte, mintha ott lenne valami, ami megmentheti.

— Holnap reggel nyolckor gyere vissza — mondtam. — A próbanapod elkezdődik.

— Biztos benne?

— Nem a családneved alapján veszlek fel.

Másnap reggel azonban, amikor kinyitottam a műhely ajtaját, egy boríték feküdt a varrógépemen. Nem volt rajta címzés. Csak egy mondat, vastag, remegő betűkkel:

„Ha Nellie lányát alkalmazod, elmondjuk mindenkinek, mit rejtegetett az anyád a halála előtt…”

A következő pillanatban valaki megfogta mögöttem a kilincset, és a boríték felé nyúlt…

2. RÉSZ

Az ujjak már majdnem elérték a borítékot, amikor rájuk csaptam a kezemmel.

— Ne nyúljon hozzá!

Az ajtóban Szergej Makarov állt, a helyi szövetkezet volt könyvelője. A kabátja gallérján esőcseppek ültek, pedig aznap reggel még felhőt sem láttam az égen.

— Én csak figyelmeztetni jöttem — mondta.

— A fenyegetés nem figyelmeztetés.

— Olvasd el.

— Maga tette ide?

Szergej a borítékra nézett, aztán gyorsan elfordította a fejét.

— Nem én.

A műhelyben Alina a szabóasztal mellett állt, kezében egy félbehagyott szegéllyel. A cérna rátapadt az ujjára.

— Menjek el? — kérdezte.

— Nem — feleltem.

— Vera, miattam van ez.

— Nem miattad. Azok miatt, akik azt hiszik, hogy a múltjuk feljogosítja őket mások életének irányítására.

Kinyitottam a borítékot. Egy megsárgult újságkivágás csúszott ki belőle. A címe rövid volt: „Bolti eladó került börtönbe hiány miatt.” A cikk alján ott állt anyám neve. A jobb felső sarokban valaki tollal egy összeget írt, aztán áthúzta.

A számok mellett három kezdőbetű szerepelt: N. B., Sz. M. és T. K.

— Ez mit jelent? — kérdezte Alina.

Szergej lenyelte a választ.

— Azt, hogy régen többen is tudtak valamiről.

— Maga is?

A férfi arcán megfeszült egy izom.

— Én csak a könyvelést vezettem.

— És most miért jött?

— Mert Nellie meghallotta, hogy itt nyitsz. És mert nem akarja, hogy Alina itt dolgozzon.

Alina hátralépett. A sarokban álló vasalódeszka lába megcsikordult a kövön.

— Anyám tud erről?

— Többet tud, mint amennyit mondott neked — felelte Szergej.

Aznap délben elmentem Nellie házához. A kapu előtt még mindig ott állt a régi, rozsdás postaláda, amelyre valaki fekete festékkel ráírta a családnevet. Nellie a verandán ült, hófehér blúzban, ugyanabban a tartásban, ahogy huszonhat évvel korábban a tárgyalóteremben.

— Tudtam, hogy eljössz — mondta.

— Akkor azt is tudod, miért.

— A lányom miatt?

— Az anyám miatt.

Nellie szája körül megfeszült a bőr.

— Tamara ítéletet kapott. Régen volt.

— Az igazság nem évül el attól, hogy az emberek belefáradnak emlékezni.

— Azt hiszed, a varrodáddal majd megváltod a falut?

— Nem. Csak nem engedem, hogy ugyanazt tegyék Alinával, amit velem.

Nellie ekkor felemelte a csészéjét. A porcelánon egy repedés futott végig, egészen az aranyozott peremig.

— Ha a lányomnak munkát adsz, az emberek elfordulnak tőled.

— Már egyszer elfordultak.

— Akkor most elveszíted a megrendelőidet is.

— Majd varrok azoknak, akiknek van bátorságuk felvenni, amit készítek.

Nellie arca elsötétült.

— Nem érted, mit bolygatsz.

— Akkor mondd el.

— Nem én ítéltem el az anyádat.

— De maga írta alá a hiányzó számlákat.

— Nem tudsz semmit.

Amikor felálltam, a verandán egy régi falióra ütni kezdett. Háromszor koppant, pedig még csak dél volt.

Szergej aznap este telefonált.

— Találtam valamit — mondta rekedten. — De ha megmutatom, Alina anyja nemcsak a varrodádat fogja veszélybe sodorni.

— Mit talált?

— Egy másolatot az eredeti leltárból. És rajta van egy név, amelyet senki sem akar többé kiejteni.

— Kié?

Szergej sokáig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:

— Holnap a régi malomnál. Egyedül gyere. Ha valaki követ, mindent elégetek…

3. RÉSZ

A régi malomnál még sötét volt, amikor odaértem. A folyó felől köd kúszott a fűre, a deszkák között pedig egerek kapartak. Szergej a malom falának támaszkodott, kezében egy olajos vászonba csavart könyvvel.

— Bezártad az ajtót? — kérdezte.

— Nem volt mit bezárni.

— Akkor jó. Ha ma baj történik, legalább nem mondják, hogy bezárkóztunk.

A könyv lapjai vastagok és barnák voltak. Az első oldalon a kilencvenes évek leltárának dátuma szerepelt. Szergej lassan kinyitotta.

— Ez az eredeti példány — mondta. — Nem az, amit a bíróság elé vittek.

Megpillantottam a sorokat. A liszt, a cukor, a konzervek és a cigaretták mennyisége pontosan egyezett. Nem volt hatvanezer rubel hiány.

— Akkor mi történt?

Szergej ökölbe szorította a kezét.

— Nellie kivett két oldalt a könyvből. A hiányt egy későbbi szállítmánnyal hozta létre. Az árut eladta egy kereskedőnek a vasútállomás mögött. A pénzt nem egyedül tartotta meg.

— Ki volt a másik?

Szergej rám nézett.

— A járási ellenőrzés vezetője. Borisz Lavrov.

A név ismerős volt. Lavrov ma a kerület gazdasági tanácsának elnöke volt. Ő írta alá a támogatást a varrodámhoz.

— Miért nem mondta el ezt akkor?

— Mert a fiam kórházban feküdt, én pedig féltem. Nellie megmutatta a hamis könyvelést, és közölte, hogy ha beszélek, engem is bezárnak. A másolatot elrejtettem. Azt hittem, egyszer majd lesz bennem elég bátorság.

— Huszonhat év sok idő.

— Minden évben kevesebb lett belőle.

A malom ajtajánál ekkor megjelent Alina.

— Nem egyedül jöttél — mondtam.

— Tudnom kellett, mit tett az anyám.

Szergej arca elsápadt.

— Alina, ő nem tudta, hogy…

— Mit nem tudtam? — kérdezte a lány.

Szergej kinyitotta a könyvet. Az egyik oldalon Nellie aláírása állt, a másikon Lavrové. A harmadik helyen egy tanú neve szerepelt: Marija Petrovna Dronova, az akkori raktáros.

— Marija még él? — kérdeztem.

— A kolostor mellett lakik — felelte Szergej. — És ő is látta, hogy az anyád aláírását utólag illesztették a papírokra.

Alina a lap fölé hajolt. Könnyek gyűltek a szemében.

— Anyám tudta, hogy ártatlan.

— Igen — mondta Szergej.

— És mégis hagyta, hogy Vera anyját elítéljék?

A férfi lehajtotta a fejét.

— Még ennél is rosszabb. A tárgyalás után elment Tamarához, és azt mondta: ha vallomást tesz, a lányát is elveszíti. Ezért hallgattál te is egész életedben? — fordult hozzám.

— Nem tudtam, hogy mire képes.

— De tudtad, hogy az anyád ártatlan.

— Tudtam, hogy valakit meg kellett mentenie maguk közül.

A köd egyszerre felszakadt. A malomút végén fekete autó állt. Lavrov szállt ki belőle, mögötte Nellie.

— Add ide azt a könyvet! — kiáltotta Lavrov.

Alina hátralépett.

— Anyám, mondd, hogy nem igaz!

Nellie nem Szergejre nézett, hanem rám.

— Azt akartam, hogy a lányomnak legyen élete.

— Az én anyámnak is ezt kellett volna akarnia — feleltem.

Lavrov felénk indult, de Szergej felemelte a könyvet.

— A másolat már nincs egyedül. Marija vallomását ma délelőtt elküldtem a kerületi levéltárnak.

Lavrov megtorpant.

Nellie ekkor előrelépett, és a lánya elé állt.

— Én írtam alá a hamis leltárt — mondta. — De Lavrov kényszerített.

A levegőből kiszaladt a reggel.

Azt hittem, végre minden a helyére került. Ám ekkor Lavrov telefonja megszólalt. Meghallgatta a hívást, majd rám nézett.

— Vera Kljueva, a varrodád támogatását azonnal visszavonják. És valaki már elmondta nekik, hogy az épület alatt régi vegyszereket találtak…