NEGYEDIK RÉSZ
— Milyen vegyszereket? — kérdeztem.
Lavrov nem válaszolt. Csak elmosolyodott, mintha a fenyegetés még mindig az ő kezében lenne.
Szergej azonban kivette a telefonját a zsebéből.
— A műhelyt tegnap ellenőrizték — mondta. — Semmit sem találtak.
— Akkor majd találnak — felelte Lavrov.
— Már nem maguk döntenek erről — szólalt meg valaki a malom mögül.
Marija Petrovna lassan előjött a ködből. Nyolcvanhat éves volt, egyik kezében botot tartott, a másikban egy kis fémdobozt. A kabátjára apró gabonahéjak tapadtak, mintha egyenesen a raktárból érkezett volna.
— Marija néni? — kérdezte Alina.
— Te még akkor sem születtél, amikor az anyád elvitte azt a könyvet — mondta az öregasszony. — De én emlékszem minden oldalára.
Lavrov arca megváltozott.
— Magának nincs joga itt lenni.
— Neked pedig nincs jogod úgy beszélni, mintha az igazság a saját tulajdonod volna.
Marija kinyitotta a fémdobozt. Egy gondosan összehajtott, bélyegzőkkel teli papírlap feküdt benne.
— Ezt a postamester adta nekem aznap este. A szállítmány valóban megérkezett, de nem a boltba került. A rakományt Lavrov úr utasítására a vasútállomás mögötti raktárba vitték.
Lavrov közelebb lépett.
— Maga öreg, összekeveri az éveket.
— A nevedet nem keverem össze.
Nellie a lányára nézett. Alina az anyja arcát figyelte, de nem sírt. Ez valahogy fájdalmasabb volt a könnyeinél.
— Te tudtad? — kérdezte.
— Igen.
— És soha nem mondtad el?
— Minden alkalommal el akartam. Aztán féltem, hogy elveszítelek.
— Én pedig húsz évig azt hittem, hogy azért nem találsz nekem munkát, mert szegények vagyunk.
Nellie ajka remegni kezdett.
— Azért nem kaptál munkát, mert mindenhol én beszéltem előre.
Alina úgy nézett rá, mintha most látná először.
— Te küldted el az összes helyről?
— Azt hittem, megvédelek.
— Nem. Elrejtettél.
A mondat után csak a folyó távoli morajlása hallatszott.
Lavrov hirtelen kikapta a könyvet Szergej kezéből.
— Ez lopott irat — mondta. — Maguk mindannyian bűnrészesek.
A következő pillanatban Alina elé állt.
— Azt a könyvet nem maga tartja tovább.
Lavrov megragadta a karját.
— Menj félre.
Alina nem mozdult.
— Huszonhat évig mindenki félreállt maga elől. Én nem fogok.
Szergej a férfi csuklójára tette a kezét.
— Engedje el.
Lavrov ellökte, de közben a könyv kiesett a kezéből. A nedves földre zuhant, és kinyílt annál az oldalnál, ahol az aláírások sorakoztak.
A tintával írt dátum alatt egy másik bejegyzés is látszott. Ezt korábban senki nem vett észre, mert a lap szélét sötét zsírfolt takarta. Marija óvatosan letörölte a foltot a zsebkendőjével.
A sorban ez állt: „A hiányt Tamara Kljueva nevére kell átvezetni. Az utasítás szóbeli.”
Alatta Lavrov kézírása szerepelt.
Lavrov a lapra nézett, aztán Nellie-re.
— Maga ezt nem mutatja meg senkinek.
Nellie lassan lehunyta a szemét.
— Már megtettem.
— Mit tett?
— Tegnap este átadtam a teljes könyvelést a levéltárnak. A másik példányt is.
Szergej felkapta a fejét.
— Másik példány?
— Azt, amit Lavrov sosem tudott megtalálni.
Rám nézett.
— Tamara megtartotta a saját jegyzeteit. Nem azért, hogy felmentse magát. Azért, mert tudta, hogy egyszer eljön valaki, aki elhiszi neki.
Úgy éreztem, mintha a mellkasom mögött régi ajtó nyílna ki. Anyám halála után én találtam egy dobozt a szekrény mélyén, de csak fonalgombolyagokat és egy rózsaszín mérőszalagot láttam benne. A doboz alján azonban volt egy összehajtott vászondarab, amelyre apró számokat hímeztek. Azt hittem, anyám szabásmintái.
— A mérőszalag — suttogtam.
Nellie bólintott.
— A jegyzeteket a mérőszalag tokjába varrta. Tudta, hogy a házkutatáskor a papírokat keresik majd. A számokat én fejtettem meg évekkel később.
— És miért nem adta át akkor?
— Mert már késő volt. Lavrov fenyegetett. Azt mondta, ha beszélek, Alina örökre egyedül marad.
— Maga döntött a mi sorsunkról — mondtam.
— Igen.
Nellie nem mentegetőzött. Ez volt az első dolog, amitől igazán megrendültem.
A kerületből délután két tisztviselő érkezett, de a történet nem úgy alakult, ahogy az emberek a faluban várták. Nem bilincseket hoztak. A levéltár igazgatója jött velük, és Marija tanúvallomása után felfüggesztették Lavrov minden döntési jogát. A régi iratokat hivatalosan lefoglalták, Nellie pedig saját kezűleg írta alá a nyilatkozatot.
— Ha megkérdezik, miért hallgattam, azt mondom: gyáva voltam — mondta.
— Ez nem hozza vissza anyámat — feleltem.
— Tudom.
— Nem adja vissza a három évét.
— Tudom.
— Akkor miért mondja el?
Nellie rám nézett. A fehér blúza gallérján ugyanaz a finom, kézzel varrt szegély futott végig, mint azon a régi tárgyalási napon.
— Mert Alina már nem lehet a kifogásom.
A varroda támogatását valóban visszavonták. Két megrendelő elállt, a gépek egy részét pedig vissza kellett adnunk. Az első héten csak négyen maradtunk: Alina, én, egy csendes asszony a szomszéd faluból és Zinaida Petrovna, aki minden reggel ugyanazzal a sértett arccal érkezett.
— Nem békülni jöttem — mondta.
— Nem kértem.
— Dolgozni tudok. Huszonhat évig dolgoztam.
— Akkor üljön le a harmadik géphez.
Leült.
Egy hónappal később a levéltár elküldte nekem anyám jegyzeteinek másolatát. A kis rózsaszín mérőszalag tokjában valóban ott volt minden adat. Minden hiányzó áru. Minden név. Minden dátum.
A legutolsó oldalon azonban nem számok szerepeltek.
Anyám ezt írta:
„Verának ne azt mondd, hogy igazam volt. Azt mondd, hogy dolgozzon úgy, hogy senkinek ne kelljen könyörögnie egy esélyért.”
A papírt Alinának is megmutattam.
— Mit fogsz tenni? — kérdeztem.
— Maradok.
— A munkára gondoltam.
— Arra is.
Aztán felvette a mérőszalagot az asztalról. Az anyaga megkeményedett az évek alatt, a szélein apró piros öltések sorakoztak.
— Ezt én használhatom? — kérdezte.
— Igen.
— Nem félsz, hogy tönkreteszem?
— Anyám nem azért rejtette el, hogy üveg alatt őrizzük.
Aznap este Alina egy munkaruhát szabott magának. Nem szép ruhát, nem ünneplőset. Erős vászonból készült, mély zsebekkel, hogy beleférjen az olló, a cérna és a kréta.
Amikor felpróbálta, a vállánál még igazítani kellett.
— Túl bő — mondta.
— A bőséget könnyebb bevenni, mint a szűkösséget kiengedni.
Elmosolyodott.
A műhelyben újra megszólaltak a gépek. Nem egyszerre. Először Alina gépe kattant fel, aztán Zinaidáé, végül az enyém.
A faluban továbbra is akadt, aki suttogott. Akadt, aki Nellie-t átkozta, és olyan is, aki engem vádolt, amiért nem hagytam, hogy a régi bűnök örökké eltemessék az embereket.
Nellie hetente egyszer eljött. Nem kért helyet a műhelyben. Csak a hátsó asztalnál ült, és a régi iratokat rendezte. Alina eleinte nem beszélt vele. Később már kávét tett elé.
A megbocsátás nem egyetlen mondattal érkezett meg közéjük. Inkább lassan, ügyetlenül, egy-egy mozdulattal.
Egy októberi reggelen Alina új szabásmintát készített. A tetejére ezt írta: „Munkaruha azoknak, akiknek senki nem adott helyet.”
— Ez lesz a következő sorozatunk — jelentette ki.
— Ki fogja megvenni?
— Azok, akiknek elegük van abból, hogy mások mondják meg, mire képesek.
A mérőszalagot a nyakába akasztotta. A rózsaszín szövetdarabon az apró piros öltések úgy sorakoztak, mint egy útjelző sor.
Aztán bekapcsolta a gépet, és az első varrás egyenesen futott végig az anyagon.
— Vera — mondta anélkül, hogy felnézett volna. — Ha egyszer eljön ide egy másik lány, akit mindenki valaki más bűne miatt ítél el, felveszed?
A tű tovább járt fel és le.
— Ha dolgozni akar, igen.
Alina bólintott, és a rózsaszín mérőszalaggal pontosan kimérte az első darab szélét.
A piros öltések nem engedték, hogy a vonal elhajoljon.
Missed the beginning?
