A lovas éppen a karomból emelte ki nyolc hónapos lányomat, amikor az első lövés szétrobbantotta mögöttünk a száraz délután csendjét.
Rose felsírt, én pedig úgy szorítottam magamhoz, mintha a testem még elrejthetné a golyók elől. A poros út közepén álló idegen férfi rám meredt. Kalapja széles árnyékot vetett az arcára, nyergén egy karcos rézcsat villant.
– Adja ide a gyereket! – mondtam.
– Asszonyom, maga meg akarja öletni magát?
A nyárfák mögül paták dübörögtek. Nem egy ló. Legalább öt.
– Ha életben akarja tudni Rose-t, lovagoljon el vele!
– Nem tűnök el egy idegen csecsemővel.
– Akkor itt hal meg velem együtt.
Az út kanyarulatánál öt fegyveres jelent meg. Elöl a seriffhelyettes, Reed ült, akit Fort Mercer minden lakója törvénytisztelő embernek tartott. Reed meglátott, és felemelte a kezét.
– Clara Bennett! Álljon meg, és senkinek sem esik baja!
A férfi oldalra pillantott.
– Ismerik a nevét.
– Ez a második dolog, amit elfelejtettem elmondani.
– Mi volt az első?
– A férjem tizenegy napja halott.
Újabb lövés csapódott az út menti kőbe. A kavicsok az arcomba fröccsentek. A férfi ekkor meglátta a revolvert a derekamnál és a beszáradt vért a ruhám ujján.
– Kik ezek?
– Olyan emberek, akik nem hagynak tanúkat.
– Hat mérföldre van a seriff állomása.
Keserűen felnevettem.
– Reed velük lovagol.
A férfi tekintete megváltozott. Leszállt a lóról, és kezét nyújtotta.
– Adja a kislányt.
Rose-t a mellkasához szorította, én pedig hátráltam a kiszáradt fák felé.
– Menjen! Nekem kell maradnom.
– Nem úgy neveltek, hogy egy fegyvertelen asszonyt öt puskával szemben hagyjak.
Egyetlen mozdulattal felrántott a nyeregbe. Rose-t a bal karjával tartotta, jobb kezével megrántotta a kantárt. A ló megfordult, és a sziklák közötti keskeny ösvényre vágtatott.
– Ki maga? – kérdeztem, miközben a hátába kapaszkodtam.
– Ethan Cole.
– Marhatenyésztő?
– Ma reggelig.
– És most?
– Úgy tűnik, özvegyek és csecsemők elrablója.
A lövések mögöttünk egyre távolabbról szóltak. Rose sírt, Ethan pedig úgy tartotta, mintha egész életében gyermekeket menekített volna át fegyveresek között. Én azonban tudtam, hogy az üldözők nem fognak lemondani rólunk.
Egy elhagyott vadászházban húzódtunk meg a fenyők között. Ethan becsukta az ajtót, majd egy nedves ronggyal elfojtotta a kéményből kiszivárgó füstöt. A padlón régi csapdák rozsdásodtak, a sarokban pedig egy repedt ónbögre feküdt. A kezem még mindig remegett.
– Most elmondja, miért akarja öt ember és egy seriffhelyettes megölni? – kérdezte.
Előhúztam a ruhám belsejébe varrt, összehajtott papírlapot.
– Matthew a Voss Szállítmányozásnak vitt rakományokat.
Ethan arca megfeszült.
– Gideon Voss minden utat ellenőriz Fort Mercer és Stone Creek között.
– Három hete Matthew éjjelente az ablakokat figyelte. Két levelet elégetett, mielőtt elolvashattam volna őket. Azt mondta, ha valami történik vele, soha ne adjam el a földünket.
– Hogyan halt meg?
– Azt állították, elvesztette az uralmát a szekér fölött.
– És maga nem hisz nekik.
A papíron parcellaszámok, nevek és kifizetések sorakoztak. Több név mellett ugyanaz a jel állt: V. F. Ethan az egyik számnál megállt.
– Stone Creek – mondta halkan. – Ez az én birtokom.
– Tegnap feldúlták a házamat. Feltépték a padlót, összetörték Rose bölcsőjét.
Ethan felnézett.
– A bölcsőt is?
– Igen.
– Akkor nem csak ezt a lapot keresték.
Odakint ló nyerített. Ethan fegyvert rántott. A fák között egy lovat találtunk gazdátlanul, nyergén vérfolttal. A kengyelhez egy kis bőrtokot kötöttek.
A tokban Matthew kézírása lapult: „Huszonhetes rekesz, Fort Mercer. Ne bízz Reedben. Ne bízz a testvéremben. Ha Rose miatt jönnek, megtudták, hol rejtettem el a hatodik oldalt.”
A levegő bennakadt a tüdőmben. Matthewnek csak egy testvére volt: Silas, aki a koporsója fölött zokogott, és aznap reggel azt erőltette, hogy Rose-t a biztonsága érdekében magával viszi.
Ethan a vállam fölött olvasta a sort.
– Mi van a gyerekkel?
A választ nem tudtam. Csak azt, hogy az üldözők már közelednek, és valaki a bozótban lassan félrehúzza a vadászház ajtaja elé támasztott deszkát…
2. RÉSZ
A deszka megmozdult, de nem nyílt ki. Ethan a számra szorította az ujját, és a falhoz húzott. Rose nyöszörgött a takaró alatt. A szívem úgy vert, hogy biztos voltam benne, odakint is hallják.
A kilincs egyszer lenyomódott, aztán elengedte valaki. Paták távolodtak a ház mögött. Ethan csak akkor engedte le a fegyverét.
– Pirkadatig várunk – suttogta.
– Ha Silas tud Rose-ról, addigra megtalálja a rekeszt.
– Fort Mercerben mindenki minket keres.
– Akkor olyan úton megyünk, amelyet senki nem figyel.
Hajnal előtt indultunk. A régi szállítóösvényen kerültük el a főutat, ahol a száraz fű minden érintésre csörgött. Ethan néha hátranézett, én pedig minden alkalommal azt hittem, hogy Silas arcát látom a dombtetőn. Rose a mellkasomhoz szorult, a takarójából pedig előbújt egy apró, sárgarézszínű csillag alakú folt. Matthew varrta rá a születése után. Megérintettem, mintha az ujjaim alatt még érezhetném a férjem kezét.
Fort Mercer állomására reggel nyolckor értünk. A kihalt raktárépület mögött szénpor tapadt a falakhoz, a levegőben olaj és régi gabona szaga ült. Ethan letérdelt a huszonhetes rekesz elé.
– Ha ez csapda, mögöttem marad.
– Ha csapda, maga sem tud megvédeni minket egyedül.
– Ezért ne vitatkozzon velem.
– Nem vitatkozom. Figyelmeztetem.
A zár egyetlen reccsenéssel engedett. Odabent könyvelési napló, három távirat és egy fénykép feküdt. A képen Matthew állt egy ismeretlen, keskeny arcú férfi mellett. A hátoldalon ez állt: „Nathan Hale, területi földhivatal.”
Ethan kinyitotta a naplót. Nevek sorakoztak benne, mellettük olyan bejegyzések, amelyek szerint a tulajdonosok eladták a földjüket. Csakhogy sokan továbbra is ugyanazon a földön éltek. Mások már halottak voltak, mire az állítólagos adásvétel létrejött.
– Hamis eladásokat készítettek – mondta Ethan.
Megtaláltam Matthew nevét. A hatszáznegyven holdas birtokunkat két nappal a halála után a Voss Szállítmányozásra ruházták át.
– Matthew ezt nem írhatta alá.
Ethan a lap szélére mutatott.
– Nézze meg a tanúsító aláírását.
Reed neve állt ott.
A következő oldalon Stone Creek szerepelt. Ethan birtoka négyezer dollárért eladva.
– Én hat éve fizettem négyezret ezért a földért – mondta.
– Kinek?
Ethan lapozott. Az eredeti eladó neve Silas Bennett volt.
A gyomrom összerándult.
– A férjem testvére olyan földet adott el magának, amely talán soha nem tartozott hozzá.
– Nem talán – felelte Ethan. – Biztosan nem.
Ekkor léptek koppantak a raktár sötétjében. Egy férfi lépett elő, mindkét kezét felemelve.
– Ne lőjenek! Nathan Hale vagyok. Matthew küldött.
Ethan fegyvere nem ereszkedett le.
– Bizonyítsa be.
Hale előhúzott egy félbehajtott, letépett lapot. A felső szélén ugyanaz a kézírás látszott, mint a nálam lévő jegyzeten.
– A hatodik oldal fele – mondta. – Voss évek óta a vízforrások körüli földeket gyűjti be. Reed hamisítja a tanúsítást. Silas pedig megtalálja azokat, akik adósság vagy félelem miatt könnyen megtörnek.
– Hét éve dolgozik Vossnak? – kérdeztem.
Hale bólintott.
– Matthew ezt bizonyította. De az oldal másik fele nélkül senki sem tudja, ki adta ki az első parancsot.
Rose mocorogni kezdett. Ekkor eszembe jutott az utolsó este. Matthew maga cserélte ki a takaró bélését, és megtiltotta, hogy bárki más hozzáérjen.
Kést vettem elő, felhasítottam a csillag alakú folt melletti varrást, és egy összehajtott papírdarab hullott a tenyerembe.
Hale odanyúlt.
– Ez a másik fél.
A két lap szélén pontosan illeszkedtek a szakadt rostok. Amikor összeillesztettük őket, az ajtó felől lassú taps hangzott fel.
Silas lépett be elsőként, kezében puskával. Mellette Gideon Voss állt, Reed pedig Rose-ra irányította a fegyverét.
– Mindig okosabb voltál, mint Matthew hitte – mondta Silas.
A torkom kiszáradt.
– Te ölted meg a testvéredet?
– Nem én.
Voss felemelte a puskáját, és a lányomra irányította.
– A testvére megpróbálta megmenteni magát.
Silas rám nézett, majd olyan hangon beszélt, amelyből eltűnt minden gúny.
– Matthew nem azért halt meg, mert rájött a földcsalásra. Azért halt meg, mert megtudta, ki rendelte el a családod lemészárlását, amikor még gyerek voltál…
3. RÉSZ
A mondat után nem a fegyverekre figyeltem, hanem Silas kezére. Ujjai görcsösen szorították a puska agyát, a hüvelykujja mellett pedig ott volt az a félhold alakú heg, amelyet gyerekkoromban is láttam.
– A családomat? – kérdeztem.
– Clara, engedd el a lapot – mondta Silas.
– Ki adta a parancsot?
Gideon Voss felnevetett.
– Ugyan, ez régi történet. A Bennették nem voltak hajlandók eladni a forrást.
Hale lassan hátrált az egyik oszlop mögé.
– Tehát igaz – mondta. – Hallottam a nevet, de bizonyíték nélkül nem tudtam…
– Fogd be! – mordult Reed.
Voss azonban már nem tudott visszalépni. Önteltsége erősebb volt az óvatosságánál.
– Az apád elrejtette a térképet, az anyád pedig embereket hívott segítségül. Nem maradhattak életben. A fiú, Silas, megértette, hogyan működik a világ.
A térdeim elgyengültek.
– Te ott voltál.
Silas lehunyta a szemét.
– Tizenhárom éves voltam. Voss emberei engem kerestek, amikor láttalak kijönni a pajta mögül. Azt mondtam, hogy nem maradt más gyerek. Hazudtam, hogy életben maradj.
– És utána hét évig neki dolgoztál?
– Azt hittem, így távol tarthatom tőled.
– Nem tartottál távol semmitől. A férjemet hozzájuk küldted.
– Matthew rájött mindenre. Könyörögtem neki, hogy menjen el veled. De ő visszament a hatodik oldalért.
Voss türelmetlenül felemelte a fegyverét.
– Elég a családi vallomásokból. A lapot ide.
– Nem – mondta Hale.
A férfi előhúzott egy pecsétes iratot a kabátjából.
– A területi hivatalban már tudják, hogy ezek a birtokok vitatottak. Ha ez a lap eltűnik, minden visszatér hozzám.
– Nem fog eltűnni – feleltem.
– Mégis ki hallgat magára?
Elővettem a lapot, de nem neki adtam. A szélén lévő keskeny csíkot letéptem, és a raktár kályhájába dobtam. Voss Reedre kiáltott, Reed pedig ösztönösen a kályha felé fordult. Ethan abban a pillanatban fellökte az egyik ládát.
A lövés a gerendába csapódott. Hale megragadta Reed csuklóját, Ethan pedig Vossra vetette magát. Silas nem rám lőtt. A puska csövével Voss vállát ütötte félre.
– Rose-t ne bántsd! – ordította.
A kályhából füst tört elő. A megmaradt lapot a ruhám alá rejtettem, Hale pedig felkapta a könyvelési naplót. Reed a földre zuhant, Voss a vállát fogta, Silas pedig fegyver nélkül állt közöttünk.
– Miért védtél meg minket? – kérdeztem.
– Mert egyszer már gyáva voltam – felelte. – Másodszor nem akartam az lenni.
Kint ekkor harang szólalt meg az állomáson. Nem riadót jelzett. A vonat érkezését jelezte, és vele együtt emberek százai özönlöttek volna a peronra.
Hale az iratra nézett, amelyet Voss elejtett.
– Ez nem egyszerű adásvétel. Ez a teljes vízhálózat átruházása. Ha Voss megszerzi a forrásokat, három település marad víz nélkül.
Voss arca megkeményedett.
– Hale, gondolja meg, kit árul el. A hivatal magát is eltünteti.
Hale ekkor felvette a földről a harmadik táviratot. Elolvasta, és elsápadt.
– Clara… ezt Matthew nem küldte el neked.
– Mit ír?
Hale a kezében remegő papírra nézett.
– A hatodik oldal csak a kezdet volt. A források térképe Rose neve alatt van bejegyezve. Ha a bejegyzést ma napnyugtáig nem mutatjuk be, a gyermeked lesz Voss törvényes zálogtárgya…
A térkép Rose takarójából került elő, de kié volt a föld?…
Azt hittem, Matthew titka csak a gyilkosokhoz vezet. A végén kiderült, hogy a lányom neve sokkal többet rejtett.
„A pecsét valódi. Az aláírások hamisak.”
Voss arca elsápadt.
👇 A történet befejezése már olvasható




