4. RÉSZ
A hívás megszakadt, mielőtt bármit kérdezhettem volna.
A telefonom még sokáig a fülemnél maradt.
– Mi történt? – kérdezte Marcus.
A kérdésében nem aggodalom volt. Hanem félelem.
– Papa kórházban van.
– Mi baja?
– Azt mondták, összeesett. És valaki a nevében feljelentést tett a vállalat ellen.
Marcus szeme a padlón heverő papírokra siklott.
Dániel azonnal a kórházba akart küldeni, de Ilona megfogta a karomat.
– Elena, előbb ezt kell tudnod. Az iratot, amelyet beadott, tegnap este készítették elő. A keltezése ma reggelre szól, de a tanú aláírása ugyanaz, mint a hamis meghatalmazáson.
Veronica ajka megremegett.
– Ez nem lehet.
– Maga tudta, hogy készül? – kérdeztem tőle.
– Én csak azt akartam, hogy a fiam ne maradjon védtelenül.
– A védtelenség azt jelenti, hogy hamis papírokat készít rólam?
– Nem én írtam alá!
Marcus felkapta a fejét.
– Anya, hallgass.
Ez volt az első alkalom, hogy nem engem próbált elhallgattatni.
Dániel az asztalra tette a tenyerét.
– A vállalat igazgatótanácsa egy óra múlva összeül. Ha a sikkasztási vád alapján felfüggesztik Károlyt, Elena elveszítheti a szavazati jogát. Valaki pontosan ezt akarja.
– Marcus? – kérdeztem.
– Nem egyedül – válaszolta Ilona. – Az iratokat egy bizonyos Bálint Róbert nyújtotta be. Ő a vállalat legnagyobb külső beszállítója. És ő Veronica testvérének az üzlettársa.
Marcus a homlokához kapott.
– Bálint csak kölcsönt adott.
– Milyen kölcsönt? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
Dániel kinyitotta a barna bőröndöt, és elővette a számlakivonatokat. Több lap volt rajtuk, piros bélyegzőkkel és dátumokkal.
– Marcus az esküvő előtt három héten át pénzt utalt Bálintnak. Nem a lakásra. A pénz egy tartozás rendezésére ment.
– Nem tartozás volt – mondta Marcus.
– Akkor micsoda?
A férjem lenézett a kezére. A hüvelykujja mellett apró vérző seb látszott, valószínűleg a mandzsettáját tépte le.
– A vállalat részvényeit akarta megvenni – mondta Veronica halkan. – Azt hitte, ha Elena aláírja a meghatalmazást, az örökségével fedezni tudják az egészet.
Ránéztem Marcusra.
– Te nem lakást akartál.
– Azt akartam, hogy ne kelljen egész életemben mások ajtaján kopognom.
– Ezért vettél el?
– Azt mondtam, amit hallani akartál. Mert különben rám sem néztél volna.
Egy pillanatra megláttam benne azt a fiút, aki talán valóban félt attól, hogy örökké az anyja árnyékában marad. Aztán eszembe jutott a „hal” szó, és a részvét nem tudott gyökeret verni bennem.
– Nem az a bűnöd, hogy pénzt akartál – mondtam. – Hanem hogy engem ehhez eszköznek néztél.
A szállodai telefon megszólalt.
Dániel vette fel.
– Igen? … Értem. Azonnal ott leszünk.
Letette, és rám nézett.
– Az igazgatótanács nem felfüggesztette az apját. Valaki már megszerezte az ideiglenes irányítást.
– Ki?
– Bálint Róbert.
A kórház folyosóján fertőtlenítőszag és rohanó léptek fogadtak. Apámat egy üvegfal mögött láttam, infúzióval a karjában. Amikor meglátott, felemelte a kezét.
– Elena – suttogta, amikor beengedtek hozzá. – Ne írj alá semmit.
– Nem fogok.
– És ne bízz abban, aki most segítséget ajánl.
A szomszédos széken egy férfi ült. Öltönye drága volt, de a cipője sáros.
– Bálint Róbert vagyok – mondta. – Talán beszélnünk kellene a családja jövőjéről.
Marcus mögöttem megfeszült.
Bálint egy mappát csúsztatott elém.
– Ha aláírja az igazgatói jogok átadását, az apja ellen indított eljárás eltűnik. A férje pedig visszakapja, amit elveszíteni készül.
A mappára néztem, majd az apám infúziós csövére.
– És ha nem írom alá?
Bálint elmosolyodott.
– Akkor mindenki megtudja, milyen család maga.
Marcus váratlanul előrelépett.
– Tedd le azt a papírt, Róbert.
Bálint ránézett.
– Te most komolyan ellenem beszélsz?
– Nem kapsz semmit tőle.
– A te aláírásod nélkül ez az egész terv meg sem született.
Marcus elsápadt, Veronica pedig hátrált egy lépést.
– Milyen tervről beszél? – kérdeztem.
Bálint ingerülten felnevetett.
– A férje személyesen hozta el nekem a nagynénje hagyatéki iratait. Azt mondta, a házasság után minden Elena nevén lesz, és maga soha nem fogja észrevenni, hogy az örökségét apránként átruházzák.
Marcus lehunyta a szemét.
A férfi éppen ezzel árulta el magát. Nem a felvétel miatt. Nem a papírok miatt. Hanem mert azt hitte, mindenki ugyanolyan könnyen dobható félre, mint én.
Dániel ekkor a falra szerelt irattartóhoz lépett. Az apám régi titkára, Júlia néni, ott állt mellette.
– Ezt kerestem – mondta, és egy vékony borítékot emelt fel. – Károly még tegnap este adta át nekem. Azt mondta, csak akkor nyissam ki, ha valaki megpróbálja őt eltávolítani.
Bálint arca megváltozott.
A borítékban nem felvétel volt, hanem egy kézzel írt jegyzék. Dátumok, számlaszámok, találkozók. Károly éveken át követni kezdte a beszállítói kifizetéseket, mert észrevette, hogy Bálint cége ugyanazért a munkáért háromszor számlázott.
A sikkasztás nem az apámnál történt.
Bálintnál.
A bizonyítékot Károly nem azért tartotta vissza, mert félt. Hanem mert meg akarta tudni, ki áll mögötte.
– Maga tudta – fordultam Marcushoz.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem tudtam, hogy idáig jut.
– De segített neki.
– Azt hittem, csak üzlet lesz.
– Neked minden üzlet volt.
Marcus lenyelt valamit, majd lehúzta az ujjáról a karikagyűrűt. Nem felém nyújtotta. A kórházi asztalra tette.
– Elena, én elrontottam. Nem kérek bocsánatot úgy, mintha attól semmissé válna. Aláírom a házasság érvénytelenítéséhez szükséges papírokat, és átadom mindazt, ami nálam van.
Veronica ránézett.
– A saját anyádat is elárulod?
Marcus fáradtan felnevetett.
– Te nem anyát akartál belőlem. Hanem eszközt.
Bálint az ajtó felé indult, de Dániel elé állt.
– A vállalat igazgatótanácsa odakint várja a dokumentumokat.
– Ez fenyegetés?
– Nem. Könyvelés.
Bálint végül leült. A sáros cipője alatt sötét folt maradt a fehér kórházi padlón.
Károly másnap már beszélni tudott. Amikor beléptem hozzá, a régi mérnöki ceruzája feküdt a párnán. Mindig ezzel rajzolta le nekem, hogyan működik egy szerkezet.
– Megijesztettelek? – kérdezte.
– Igen.
– Jó. A félelem néha gyorsabban ébreszt, mint a szeretet.
Leültem mellé.
– Miért nem mondtad el, hogy ekkora örökséget kaptam?
– Mert mindenki azt akarja birtokolni, amiről tud. Azt akartam, hogy valaki téged lásson, ne a részvényeidet.
– Marcus látott engem.
– Nem. Ő csak azt látta, amit elrejteni próbáltál.
A válás helyett közös megegyezéssel bontottuk fel a házasságot. Marcus átadta a hamis meghatalmazásokat, a számlákat és minden levelezést Bálinttal. A vállalat visszakapta a szavazati jogait, Bálint elveszítette a beszállítói szerződéseit, Veronica pedig egyedül maradt a fiával, akit egész életében a saját mohóságához igazított.
Én nem tartottam meg a lakást.
Eladtam, és a vételárból ösztöndíjalapot hoztam létre a vállalat fiatal mérnökeinek. A bakheadi erkélyről egyszer még visszanéztem a városra, de nem a lakás jutott eszembe.
Hanem a padló hidege.
A pillanat, amikor azt hittem, mindent elvesztettem.
Aztán az apám ceruzáját a kezembe vettem, és megrajzoltam vele az első ösztöndíjprogram alaprajzát. Júlia néni fölém hajolt.
– Mi legyen a neve?
A tollhegyet a papírra tettem.
– Annak, amit mindenki halnak nézett – feleltem. – Legyen a neve: Vágódeszka Alapítvány.
A ceruza hegye végigszaladt a lapon, és a papíron lassan kirajzolódott egy új szerkezet: nem csapda, hanem kiút.
Missed the beginning?




