Anyósom titokban kente a lányom hátát, de amikor a gyógyszerésznő meglátta az üveget, elsápadt

A gyógyszerésznő úgy kapta ki a kezemből az apró üveget, mintha attól tartana, hogy még a pulton is megfertőz valakit.

– Honnan szerezték ezt? – kérdezte, és nem adta vissza.

A hatéves Nia a bejárat melletti széken ült. A lábát lóbálta, de amikor meghallotta a nő hangját, azonnal megállt.

– Az anyósom keni vele a lányom hátát – feleltem. – Azt mondta, gyógynövényes erősítő.

Odakint késő délutáni eső kopogott a pazardzsiki gyógyszertár ablakán. A kezemben még ott szorongott a nedves esernyő, a kabátom ujjából víz csöpögött a kövezetre. Csak azt akartam megtudni, le kell-e mosnom Nia bőréről a zsíros réteget.

A gyógyszerésznő azonban nem a bőrét nézte. Az üveget tartotta a lámpa alá, és sokáig forgatta.

– Hány éves a gyerek?

– Hat.

– Mióta használja ezt rajta?

A kérdés úgy talált el, mintha engem vádolna.

– Nem tudom pontosan. Talán három hete. Kedden és csütörtökön az anyósomnál van, amíg a varrodában dolgozom.

– És mit mondott, mi van benne?

– Hogy gyógynövény. Hogy én csak a drága, bolti szerekkel tömöm a gyereket.

Nia rám nézett. A vállánál felhúzódott a póló, és a lapockái között halvány, vörös foltok sorakoztak. A szag azonnal megcsapta az orromat: kesernyés, maró, semmihez sem hasonlított, amit otthon használtunk.

Az anyósom, Borbála, minden kedden és csütörtökön vigyázott rá. A férjem, Márk, hetekig vidéken dolgozott, és mindig ugyanazzal a mondattal nyugtatott meg.

– Mások idegenre bízzák a gyereküket. Te legalább tudod, kinél van.

Eleinte én is így gondoltam.

Aztán egy este, fürdetés előtt, Nia nem engedte, hogy levegyem róla a trikót.

– A nagymama kent meg – mondta.

– Mivel?

– A kis üvegével.

Azonnal felhívtam Borbálát.

– Ez csak gyógynövényes kenőcs – vágta rá. – A te anyád is ilyesmivel kent volna.

– Nia hátára ne kenj semmit az engedélyem nélkül.

– Két gyereket felneveltem, Anna. Ne te oktass ki.

– Akkor ígérd meg, hogy abbahagyod.

Egy hosszú hallgatás után csak ennyit mondott:

– Jól van, jól van.

A következő csütörtökön azonban ugyanaz a szag ült Nia trikóján.

Amikor korábban érkeztem Borbála házához, a konyhaajtó nyitva állt. Nia az asztal mellett állt felhúzott trikóval, Borbála pedig valamit a kötött mellénye zsebébe csúsztatott.

– Megállapodtunk – mondtam. – Add ide az üveget.

– Egy csepp miatt ekkora jelenetet rendezel?

– Add ide.

Borbála nevetett, de a zsebéhez szorította a kezét. Nia ekkor odamutatott.

Az anyósom olyan élesen nézett rá, hogy a kislány rögtön lesütötte a szemét.

Nem vitatkoztam tovább. Felöltöztettem Niát, felvettem a táskáját, és újra kinyújtottam a kezem.

Borbála végül előhúzta az üveget.

– Vidd, ahová akarod. De ne gyere vissza bocsánatot kérni.

Most ez az üveg feküdt köztem és a gyógyszerésznő között.

A telefonom megcsörrent. Borbála hívott. Nem vettem fel. Rögtön üzenet érkezett: „Ha elvitted valahová, előbb engem hívj fel. Nem minden az, aminek látszik.”

A gyógyszerésznő észrevette a kijelzőt.

– Ő az?

Bólintottam.

A nő kijött a pult mögül, és közelebb hajolt Niához.

– Mondja el pontosan, hogyan használta a nagymamája ezt a szert.

Nia két térde közé szorította a kezét.

– Bekente a hátam, aztán egy kendőt tett rá.

– Milyen kendőt? – kérdezte a gyógyszerésznő.

Nia a lapockájára mutatott.

A telefonom újra csörögni kezdett.

A gyógyszerésznő a kijelzőre pillantott, majd rám nézett.

– Mielőtt válaszol neki, tudnia kell valamit…

2. RÉSZ

– Mit kell tudnom? – kérdeztem.

A gyógyszerésznő, akit Évának hívtak, nem nyúlt a telefonhoz. Az apró üveget egy tiszta fémtálkába tette, majd elfordította a kupakját. A helyiségben azonnal erősebb lett a szúrós szag.

– Ne érjenek hozzá puszta kézzel. És a gyerek hátát se dörzsölje meg.

– Mérgező?

Éva nem válaszolt rögtön. A tekintete a kifakult címkére tapadt.

– Ezt a készítményt régen rovarirtásra használták. Nem bőrre. Különösen nem gyerek bőrére.

A lábam alatt mintha meglazult volna a padló.

– De miért mondaná Borbála, hogy gyógynövény?

– Ezt tőle kell megkérdeznie. Én csak azt tudom, hogy a szer átjuthat a bőrön, főleg ha kendővel lefedik.

Nia ekkor halkan megszólalt:

– A kendő mindig meleg volt.

– Milyen színű? – kérdeztem.

– Sárga. Apró barna virágokkal. A nagymama a kályha mellett tartotta.

Éva arca megfeszült.

– Mióta fáj a feje? Szédül? Hányingere van?

Nia vállat vont.

– Néha furcsán ver a szívem. De a nagymama azt mondta, ne mondjam el anyának, mert megijed.

Azonnal felvettem a kabátját.

– Kórházba megyünk.

– Előbb mossa le langyos vízzel, de ne szappannal, és vigye el az üveget is – mondta Éva. – Én felhívom az ügyeletet.

A telefonom újra rezegni kezdett. Borbála most nem hívott, hanem üzenetet küldött: „Nia ma este nálam alszik. Márk is ezt akarja.”

– Márk tud erről? – kérdeztem.

Éva rám nézett.

– Mit mondott a férje?

– Semmit. Azt sem tudta, hogy elhoztam az üveget.

Legalábbis ezt hittem.

A kórházi váróban este fél hétkor fertőtlenítőszag és nedves gyapjú szaga keveredett. Nia egy műanyag széken ült, a hátán áttetsző fóliával, hogy ne érjen semmi a bőréhez. Én mellette álltam, és minden alkalommal összerezzentem, amikor a folyosói ajtó kinyílt.

Borbála érkezett meg először. A hajáról esővíz csöpögött, a kezében pedig ugyanaz a sárga, virágos kendő volt.

– Add ide a lányomat! – kiáltotta.

– Nem viheted el.

– Márk azt mondta, hogy hazaviszem.

– Márk nincs itt.

– De tudja, mit csinál.

Ettől megfagyott bennem a levegő.

– Mit tud?

Borbála arca egy pillanatra megrezzent, majd azonnal visszavette a kemény kifejezést.

– Azt, hogy te mindent felfújsz.

– Azt mondtad, gyógynövény.

– Az is. Csak nem érted.

– Miért kellett kendővel letakarnod?

A kezében lévő kendő széle összegyűrődött.

– Mert különben nem használ.

– Mi használ?

Borbála közelebb lépett. A szemében nem bűntudat volt, hanem valami sokkal rosszabb: számítás.

– Ha most bemész vele az orvoshoz, a férjed elveszíti a munkáját. Te pedig elveszíted a gyereket.

Nia sírni kezdett.

– Anya, ne engedd, hogy a nagymama elvigyen!

Ekkor nyílt ki a vizsgálószoba ajtaja. Egy fiatal orvos állt benne, kezében papírral.

– Ki az anya?

– Én – léptem előre.

Az orvos rám nézett, aztán Borbálára.

– A kislány vérében olyan anyag nyomát találtuk, amely nem kerülhetett oda véletlenül.

Borbála hátralépett.

– Ez hazugság.

– Nem – mondta az orvos. – És még valamit találtunk a hátán.

Nia ujjai görcsösen markolták a fólia szélét.

Az ajtó mögött Éva állt, és a kezében egy másik, összehajtott kendőt tartott.

– Anna – mondta –, ezt a kendőt nem Borbála házában találtam…

3. RÉSZ

– Akkor hol? – kérdeztem.

Éva a kendőt egy bizonyítékgyűjtő zacskóba csúsztatta. A sárga anyagon sötét, merev foltok ültek, mintha valami beszáradt volna a szálak közé.

– A varroda mosdójának hulladékgyűjtőjében. A férje hozta be, amikor megtudta, hogy itt vannak.

Márk.

A név hallatán Borbála arca elszürkült.

– Ne keverd bele a fiamat – sziszegte.

– Ő most itt van? – kérdeztem.

– A folyosó végén – felelte Éva.

Kirohantam. Márk a fal mellett állt, a vizes kabátja zsebében összegyűrt papírokkal. Amikor meglátott, nem hozzám jött, hanem Borbálára nézett.

– Anya, azt mondtad, rendbe hozod.

A mondat úgy csattant a folyosón, mint egy pofon.

– Mit hozol rendbe? – kérdeztem.

Márk szeme ide-oda járt közöttünk.

– Anna, menj vissza Niához.

– Mit kentetek rá?

– Én nem kentem rá semmit.

– De tudtál róla.

Nem felelt.

Borbála megragadta a karját.

– Ne mondj semmit. A te neved van a papíron.

A kezembe nézett, és akkor megláttam, mit szorongat Márk: egy kölcsönszerződés másolatát. Az alján az ő aláírása állt, mellette pedig egy dátum, három nappal azelőtt, hogy Nia először panaszkodni kezdett.

Éva is odalépett.

– A gyógyszerészeti nyilvántartásban szerepel ez a készítmény. Nem magánember vette. Egy magánrendelő rendelte, a doktornő aláírásával.

Borbála lehajtotta a fejét.

– A doktornő csak tanácsot adott.

– Milyen tanácsot? – kérdeztem.

Borbála rám nézett. A szeme nedves volt, de nem a megbánástól. Inkább attól, hogy elvesztette az irányítást.

– Nia beteg volt, Anna. Tudtuk, hogy beteg.

– Nem volt beteg.

– Köhögött.

– Hatéves. Néha köhög.

Márk közbeszólt:

– A doktornő azt mondta, ha sokat hiányzik az iskolából, a gyámhatóság kérdéseket tesz fel.

A gyomrom összerándult.

– Miért érdekelne benneteket, mit gondol a gyámhatóság?

Márk lehunyta a szemét.

Borbála válaszolt helyette.

– Mert te el akartad vinni őt.

– Hová?

– A testvéredhez Szófiába. Már mindent elterveztél. Új munkát, új iskolát, és azt, hogy Márk nem láthatja többé.

– Ezért mérgeztétek?

– Nem megmérgezni akartuk – tört ki Márkból. – Csak azt akartuk, hogy az orvosok lássák, mennyire elhanyagolod. Hogy szükség legyen rám.

A folyosó végén egy asszisztens felszisszent. Éva megmarkolta a kendős zacskót.

– A testében lévő anyag nem bizonyítékgyártásra való. Ez majdnem súlyos mérgezés lett.

– Nem tudtuk – mondta Márk.

– De azt tudtátok, hogy a kendőt rá kell szorítani a hátára – feleltem. – Ezt ki mondta?

Márk nem Borbálára nézett, hanem a kölcsönszerződésre.

– A rendelővezető. Azt mondta, néhány nap alatt előjönnek a tünetek.

A titok teljesen napvilágra került: a férjem és az anyja azért betegítették Niát, hogy rám fogják a hanyagságot, és megszerezzék a felügyeletét.

Ekkor a kórteremből sípoló hang hallatszott.

Nia rosszul lett.

Az orvosok berohantak, én utánuk kaptam, de a telefonomban közben új üzenet villant fel. Egy ismeretlen szám küldte.

„Ha elmondja, ki adta a szert, a férje nemcsak a lányát veszíti el. A tartozásait is nyilvánosságra hozzuk.”

A név, amelyet az üzenet alatt láttam, nem Borbáláé és nem Márké volt…

A BEFEJEZÉS

A férjem neve ott állt azon a papíron…

Azt hittem, csak az anyósom titkát kell megfejtenem. A végén azonban kiderült, ki mozgatta a háttérből az egészet.

A kórteremben Nia halkan megszólalt:
„Én mondom meg, ki érhet hozzám.”
Borbála lehajtotta a fejét.

😱 TUDD MEG, MIT TITKOLTAK →

👇 A történet befejezése már elérhető.

Оцените статью