NEGYEDIK RÉSZ — Anyósom titokban kente a lányom hátát, de amikor a gyógyszerésznő meglátta az üveget, elsápadt

NEGYEDIK RÉSZ

A név alatt egyetlen szó állt: Váradi.

A pazardzsiki kórház folyosóján mindenki egyszerre mozdult. Az orvos Nia ágya fölé hajolt, a nővér egy tálcát csúsztatott az infúziós állvány mellé, én pedig csak a kislányom kezét láttam.

A bőre forró volt.

– Nia, hallasz engem?

A szempillája megrebbent.

– Anya, fáj a fejem.

– Itt vagyok.

– Ne engedd, hogy a kendőt rám tegyék.

– Nem fogják.

Az orvos rám nézett.

– A szer mennyisége nem életveszélyes, de megfigyelés alatt kell tartanunk. Jó, hogy időben behozta.

A „jó” szó nem nyugtatott meg. A lányom hátán vörös foltok terjedtek, és közben a folyosó végén Márk a falnak támaszkodott, mintha ő is beteg lenne.

Borbála a széken ült, kezében azzal a sárga kendővel, amelyet Nia annyiszor érzett a bőrén.

Éva mellém lépett.

– A Váradi név ismerős?

– Nem.

Márk felkapta a fejét.

– Nekem igen.

– Ki az? – kérdeztem.

Márk szája széle megremegett.

– Váradi Gábor a rendelő vezetője. Tőle kaptam a pénzt.

– Milyen pénzt?

– A kölcsönt.

– A papíron nem kölcsönző szerepel.

– Mert nem bank volt.

Ekkor elővette a gyűrött iratokat, és a fal melletti kis asztalra fektette őket. A lapok szélén barna esőfoltok terjedtek.

– Elvesztettem a munkámat – mondta. – Nem vidéken dolgoztam. Váradihoz jártam, hogy kifizessem az adósságot.

Azt hittem, a távolléte mögött fáradtság és pénzkereset áll. Közben kölcsönöket vett fel, és minden újabb részletért cserébe egyre mélyebbre süllyedt.

– Miért kellett ehhez Nia?

Márk a lányunk kórtermének ajtajára nézett.

– Váradi azt mondta, ha bebizonyítjuk, hogy alkalmatlan vagy, a gyámügyi eljárás során ideiglenesen hozzám kerülhet. Akkor ő lett volna a kezesem. Azt mondta, elintézi, hogy a tartozás eltűnjön.

– És te elhitted?

– Nem akartam elhinni. De amikor megmutatta az összeget…

– Milyen összeget?

Borbála hirtelen felállt.

– Elég, Márk.

– Nem – mondtam. – Most már mindent elmondasz.

Az anyósom a kendőt a mellkasához szorította.

– Váradi azt mondta, ez csak enyhe bőrirritációt okoz. Azt mondta, Nia majd levert lesz, köhögni fog, és a doktornő dokumentálja, hogy rosszul van.

– Te pedig elhitted, mert azt akartad, hogy a lányom féljen az anyjától.

– Azt akartam, hogy nálunk maradjon.

– Miért?

Borbála szeme megtelt könnyel.

– Mert Márk el akart menni veled. Én pedig tudtam, hogy ha magaddal viszed Niát, a fiamat is elveszítem. Már mindent elvesztettem volna.

– Ezért választottad őt fegyvernek?

Nem válaszolt.

A kórterem ajtaja ekkor kinyílt. Az orvos kilépett.

– Az állapota javul. De egy dolgot tudnia kell: a hátán nemcsak a vegyszer nyomát találtuk.

A szívem összeszorult.

– Mit?

– Régi hegek és friss sérülések is vannak rajta. Mintha valamivel többször megkarcolták volna a bőrét, hogy az anyag könnyebben felszívódjon.

Borbála térde összecsuklott. Márk a falhoz kapott.

– Én nem tudtam erről – mondta.

– De láttad a kendőt – feleltem.

– Nem tudtam, hogy megkarcolta.

Nia hangja kiszűrődött a szobából.

– Anya, a nagymama azt mondta, ha elmondom, te börtönbe kerülsz.

Borbála arca szétesett.

– Nem akartam, hogy így legyen.

– Mégis így lett.

Éva közben visszatért a gyógyszertárból hozott iratokkal. A kezében egy vékony, sárgás papírlap volt, amelynek a széle kirojtosodott.

– Ezt a kupak alatt találtam – mondta. – A címke alá volt hajtva.

A papíron Váradi aláírása szerepelt. Nemcsak a készítmény nevét írta rá, hanem azt is: „A gyereket ne vigyék azonnal orvoshoz. A tüneteknek ki kell alakulniuk.”

Márk a lapra meredt.

– Én ezt nem láttam.

– De te vetted át az üveget – mondta Éva.

– Borbála vette át.

Mindannyian az anyósomra néztünk.

Borbála remegő kézzel a zsebébe nyúlt, és elővett egy összehajtogatott nyugtát.

– Én nem vettem át. Márk hozta. Azt mondta, az orvos küldi.

Márk hátralépett.

– Anya, ne hazudj.

– Nem hazudok. Te kérted, hogy kenjem rá.

– Azt mondtad, csak gyógynövényes olaj.

– Te mondtad, hogy ne kérdezzek.

A két ember egymásnak rontott volna, ha Éva nem áll közéjük.

– Nia előtt ne vitatkozzanak.

A mondat után különös csend ereszkedett a folyosóra. Nem megkönnyebbülés volt. Inkább annak felismerése, hogy a kislány egész idő alatt hallotta őket, miközben azt hitték, senki sem látja a tetteiket.

Másnap reggel megjelent a gyámügyi hivatal munkatársa. Nem egyenruhában érkezett, csak egy fekete irattartót hozott, és sokáig beszélgetett Niával az ablak melletti kis asztalnál.

Nia a rajzfüzetébe nem házat rajzolt, hanem egy hátat, rajta egy sárga kendővel.

– Ezt mindig ráterítette – mondta. – Aztán becsukta az ajtót.

A hivatal munkatársa nem sürgette. Minden szót feljegyzett.

Borbála aznap délben odalépett hozzám.

– Nem kérek bocsánatot azért, hogy sírok – mondta. – A bocsánat kevés lenne.

– Akkor mit kérsz?

– Hogy egyszer meghallgassam, mit mond rólam Nia. Végig. Anélkül, hogy közbevágjak.

A kórterembe néztem. Nia aludt, egyik kezében az infúziós cső mellett egy papírból hajtogatott kis madarat szorított.

– Ezt nem én döntöm el – feleltem.

Borbála bólintott.

– Tudom.

Márk nem jött oda hozzám. A folyosó végén ült, és saját kezével tépte szét a kölcsönszerződés másolatát. Nem azért, mert ezzel megszűnt volna a tartozása, hanem mert végre megértette, hogy Váradi ígérete soha nem megoldás volt, hanem póráz.

Váradi rendelőjét még aznap lezárták, miután Éva átadta a papírokat és a készítmény mintáját. A férfi megpróbálta azt állítani, hogy csak félreértés történt, de a saját aláírása ott feküdt a lapokon. Márk vallomást tett. Borbála is.

Nia három nap múlva hazajöhetett, de a hátán még sokáig halvány foltok maradtak. A sárga kendőt egy papírzacskóban tartottuk, amíg át nem adtuk a vizsgálathoz.

A negyedik napon Nia megkérdezte:

– Anya, ha a nagymama újra látni akar, mit mondjak neki?

– Azt, amit valóban érzel.

– És ha sír?

– Akkor ő sír. Te pedig nem köteles vagy megölelni.

Nia sokáig nézett rám, aztán a konyhaasztalra tette a papírmadarat.

– Akkor előbb megkérdezem, megérinthetem-e.

Délután Éva elhozta a gyógyszertárból Nia tiszta, új trikóját, amelyet a vizsgálat után mostak ki. A kislány felvette, majd a hátára csúsztatott egy apró, puha pamutkendőt, de rögtön megmerevedett.

– Ez nem olyan – mondta.

– Nem – feleltem. – Ezt te választottad.

A kendő szélét egy piros fonallal varrtam körbe, hogy mindig felismerje. Nia végigsimított rajta, aztán a papírmadár csőrébe dugta a gyógyszerésznőtől kapott kis cetlit.

Éva megkérdezte, mit írt rá.

Nia elmosolyodott.

– Azt, hogy ezt már nem lehet elvenni tőlem.

– Mit?

A kislány a hátán lévő tiszta kendőre nézett.

– Azt, hogy én mondom meg, ki érhet hozzám.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью