NEGYEDIK RÉSZ
A név alatt egyetlen szó állt: Váradi.
A pazardzsiki kórház folyosóján mindenki egyszerre mozdult. Az orvos Nia ágya fölé hajolt, a nővér egy tálcát csúsztatott az infúziós állvány mellé, én pedig csak a kislányom kezét láttam.
A bőre forró volt.
– Nia, hallasz engem?
A szempillája megrebbent.
– Anya, fáj a fejem.
– Itt vagyok.
– Ne engedd, hogy a kendőt rám tegyék.
– Nem fogják.
Az orvos rám nézett.
– A szer mennyisége nem életveszélyes, de megfigyelés alatt kell tartanunk. Jó, hogy időben behozta.
A „jó” szó nem nyugtatott meg. A lányom hátán vörös foltok terjedtek, és közben a folyosó végén Márk a falnak támaszkodott, mintha ő is beteg lenne.
Borbála a széken ült, kezében azzal a sárga kendővel, amelyet Nia annyiszor érzett a bőrén.
Éva mellém lépett.
– A Váradi név ismerős?
– Nem.
Márk felkapta a fejét.
– Nekem igen.
– Ki az? – kérdeztem.
Márk szája széle megremegett.
– Váradi Gábor a rendelő vezetője. Tőle kaptam a pénzt.
– Milyen pénzt?
– A kölcsönt.
– A papíron nem kölcsönző szerepel.
– Mert nem bank volt.
Ekkor elővette a gyűrött iratokat, és a fal melletti kis asztalra fektette őket. A lapok szélén barna esőfoltok terjedtek.
– Elvesztettem a munkámat – mondta. – Nem vidéken dolgoztam. Váradihoz jártam, hogy kifizessem az adósságot.
Azt hittem, a távolléte mögött fáradtság és pénzkereset áll. Közben kölcsönöket vett fel, és minden újabb részletért cserébe egyre mélyebbre süllyedt.
– Miért kellett ehhez Nia?
Márk a lányunk kórtermének ajtajára nézett.
– Váradi azt mondta, ha bebizonyítjuk, hogy alkalmatlan vagy, a gyámügyi eljárás során ideiglenesen hozzám kerülhet. Akkor ő lett volna a kezesem. Azt mondta, elintézi, hogy a tartozás eltűnjön.
– És te elhitted?
– Nem akartam elhinni. De amikor megmutatta az összeget…
– Milyen összeget?
Borbála hirtelen felállt.
– Elég, Márk.
– Nem – mondtam. – Most már mindent elmondasz.
Az anyósom a kendőt a mellkasához szorította.
– Váradi azt mondta, ez csak enyhe bőrirritációt okoz. Azt mondta, Nia majd levert lesz, köhögni fog, és a doktornő dokumentálja, hogy rosszul van.
– Te pedig elhitted, mert azt akartad, hogy a lányom féljen az anyjától.
– Azt akartam, hogy nálunk maradjon.
– Miért?
Borbála szeme megtelt könnyel.
– Mert Márk el akart menni veled. Én pedig tudtam, hogy ha magaddal viszed Niát, a fiamat is elveszítem. Már mindent elvesztettem volna.
– Ezért választottad őt fegyvernek?
Nem válaszolt.
A kórterem ajtaja ekkor kinyílt. Az orvos kilépett.
– Az állapota javul. De egy dolgot tudnia kell: a hátán nemcsak a vegyszer nyomát találtuk.
A szívem összeszorult.
– Mit?
– Régi hegek és friss sérülések is vannak rajta. Mintha valamivel többször megkarcolták volna a bőrét, hogy az anyag könnyebben felszívódjon.
Borbála térde összecsuklott. Márk a falhoz kapott.
– Én nem tudtam erről – mondta.
– De láttad a kendőt – feleltem.
– Nem tudtam, hogy megkarcolta.
Nia hangja kiszűrődött a szobából.
– Anya, a nagymama azt mondta, ha elmondom, te börtönbe kerülsz.
Borbála arca szétesett.
– Nem akartam, hogy így legyen.
– Mégis így lett.
Éva közben visszatért a gyógyszertárból hozott iratokkal. A kezében egy vékony, sárgás papírlap volt, amelynek a széle kirojtosodott.
– Ezt a kupak alatt találtam – mondta. – A címke alá volt hajtva.
A papíron Váradi aláírása szerepelt. Nemcsak a készítmény nevét írta rá, hanem azt is: „A gyereket ne vigyék azonnal orvoshoz. A tüneteknek ki kell alakulniuk.”
Márk a lapra meredt.
– Én ezt nem láttam.
– De te vetted át az üveget – mondta Éva.
– Borbála vette át.
Mindannyian az anyósomra néztünk.
Borbála remegő kézzel a zsebébe nyúlt, és elővett egy összehajtogatott nyugtát.
– Én nem vettem át. Márk hozta. Azt mondta, az orvos küldi.
Márk hátralépett.
– Anya, ne hazudj.
– Nem hazudok. Te kérted, hogy kenjem rá.
– Azt mondtad, csak gyógynövényes olaj.
– Te mondtad, hogy ne kérdezzek.
A két ember egymásnak rontott volna, ha Éva nem áll közéjük.
– Nia előtt ne vitatkozzanak.
A mondat után különös csend ereszkedett a folyosóra. Nem megkönnyebbülés volt. Inkább annak felismerése, hogy a kislány egész idő alatt hallotta őket, miközben azt hitték, senki sem látja a tetteiket.
Másnap reggel megjelent a gyámügyi hivatal munkatársa. Nem egyenruhában érkezett, csak egy fekete irattartót hozott, és sokáig beszélgetett Niával az ablak melletti kis asztalnál.
Nia a rajzfüzetébe nem házat rajzolt, hanem egy hátat, rajta egy sárga kendővel.
– Ezt mindig ráterítette – mondta. – Aztán becsukta az ajtót.
A hivatal munkatársa nem sürgette. Minden szót feljegyzett.
Borbála aznap délben odalépett hozzám.
– Nem kérek bocsánatot azért, hogy sírok – mondta. – A bocsánat kevés lenne.
– Akkor mit kérsz?
– Hogy egyszer meghallgassam, mit mond rólam Nia. Végig. Anélkül, hogy közbevágjak.
A kórterembe néztem. Nia aludt, egyik kezében az infúziós cső mellett egy papírból hajtogatott kis madarat szorított.
– Ezt nem én döntöm el – feleltem.
Borbála bólintott.
– Tudom.
Márk nem jött oda hozzám. A folyosó végén ült, és saját kezével tépte szét a kölcsönszerződés másolatát. Nem azért, mert ezzel megszűnt volna a tartozása, hanem mert végre megértette, hogy Váradi ígérete soha nem megoldás volt, hanem póráz.
Váradi rendelőjét még aznap lezárták, miután Éva átadta a papírokat és a készítmény mintáját. A férfi megpróbálta azt állítani, hogy csak félreértés történt, de a saját aláírása ott feküdt a lapokon. Márk vallomást tett. Borbála is.
Nia három nap múlva hazajöhetett, de a hátán még sokáig halvány foltok maradtak. A sárga kendőt egy papírzacskóban tartottuk, amíg át nem adtuk a vizsgálathoz.
A negyedik napon Nia megkérdezte:
– Anya, ha a nagymama újra látni akar, mit mondjak neki?
– Azt, amit valóban érzel.
– És ha sír?
– Akkor ő sír. Te pedig nem köteles vagy megölelni.
Nia sokáig nézett rám, aztán a konyhaasztalra tette a papírmadarat.
– Akkor előbb megkérdezem, megérinthetem-e.
Délután Éva elhozta a gyógyszertárból Nia tiszta, új trikóját, amelyet a vizsgálat után mostak ki. A kislány felvette, majd a hátára csúsztatott egy apró, puha pamutkendőt, de rögtön megmerevedett.
– Ez nem olyan – mondta.
– Nem – feleltem. – Ezt te választottad.
A kendő szélét egy piros fonallal varrtam körbe, hogy mindig felismerje. Nia végigsimított rajta, aztán a papírmadár csőrébe dugta a gyógyszerésznőtől kapott kis cetlit.
Éva megkérdezte, mit írt rá.
Nia elmosolyodott.
– Azt, hogy ezt már nem lehet elvenni tőlem.
– Mit?
A kislány a hátán lévő tiszta kendőre nézett.
– Azt, hogy én mondom meg, ki érhet hozzám.
Missed the beginning?
