A gyógyszerésznő úgy kapta ki a kezemből az apró üveget, mintha attól tartana, hogy még a pulton is megfertőz valakit.
– Honnan szerezték ezt? – kérdezte, és nem adta vissza.
A hatéves Nia a bejárat melletti széken ült. A lábát lóbálta, de amikor meghallotta a nő hangját, azonnal megállt.
– Az anyósom keni vele a lányom hátát – feleltem. – Azt mondta, gyógynövényes erősítő.
Odakint késő délutáni eső kopogott a pazardzsiki gyógyszertár ablakán. A kezemben még ott szorongott a nedves esernyő, a kabátom ujjából víz csöpögött a kövezetre. Csak azt akartam megtudni, le kell-e mosnom Nia bőréről a zsíros réteget.
A gyógyszerésznő azonban nem a bőrét nézte. Az üveget tartotta a lámpa alá, és sokáig forgatta.
– Hány éves a gyerek?
– Hat.
– Mióta használja ezt rajta?
A kérdés úgy talált el, mintha engem vádolna.
– Nem tudom pontosan. Talán három hete. Kedden és csütörtökön az anyósomnál van, amíg a varrodában dolgozom.
– És mit mondott, mi van benne?
– Hogy gyógynövény. Hogy én csak a drága, bolti szerekkel tömöm a gyereket.
Nia rám nézett. A vállánál felhúzódott a póló, és a lapockái között halvány, vörös foltok sorakoztak. A szag azonnal megcsapta az orromat: kesernyés, maró, semmihez sem hasonlított, amit otthon használtunk.
Az anyósom, Borbála, minden kedden és csütörtökön vigyázott rá. A férjem, Márk, hetekig vidéken dolgozott, és mindig ugyanazzal a mondattal nyugtatott meg.
– Mások idegenre bízzák a gyereküket. Te legalább tudod, kinél van.
Eleinte én is így gondoltam.
Aztán egy este, fürdetés előtt, Nia nem engedte, hogy levegyem róla a trikót.
– A nagymama kent meg – mondta.
– Mivel?
– A kis üvegével.
Azonnal felhívtam Borbálát.
– Ez csak gyógynövényes kenőcs – vágta rá. – A te anyád is ilyesmivel kent volna.
– Nia hátára ne kenj semmit az engedélyem nélkül.
– Két gyereket felneveltem, Anna. Ne te oktass ki.
– Akkor ígérd meg, hogy abbahagyod.
Egy hosszú hallgatás után csak ennyit mondott:
– Jól van, jól van.
A következő csütörtökön azonban ugyanaz a szag ült Nia trikóján.
Amikor korábban érkeztem Borbála házához, a konyhaajtó nyitva állt. Nia az asztal mellett állt felhúzott trikóval, Borbála pedig valamit a kötött mellénye zsebébe csúsztatott.
– Megállapodtunk – mondtam. – Add ide az üveget.
– Egy csepp miatt ekkora jelenetet rendezel?
– Add ide.
Borbála nevetett, de a zsebéhez szorította a kezét. Nia ekkor odamutatott.
Az anyósom olyan élesen nézett rá, hogy a kislány rögtön lesütötte a szemét.
Nem vitatkoztam tovább. Felöltöztettem Niát, felvettem a táskáját, és újra kinyújtottam a kezem.
Borbála végül előhúzta az üveget.
– Vidd, ahová akarod. De ne gyere vissza bocsánatot kérni.
Most ez az üveg feküdt köztem és a gyógyszerésznő között.
A telefonom megcsörrent. Borbála hívott. Nem vettem fel. Rögtön üzenet érkezett: „Ha elvitted valahová, előbb engem hívj fel. Nem minden az, aminek látszik.”
A gyógyszerésznő észrevette a kijelzőt.
– Ő az?
Bólintottam.
A nő kijött a pult mögül, és közelebb hajolt Niához.
– Mondja el pontosan, hogyan használta a nagymamája ezt a szert.
Nia két térde közé szorította a kezét.
– Bekente a hátam, aztán egy kendőt tett rá.
– Milyen kendőt? – kérdezte a gyógyszerésznő.
Nia a lapockájára mutatott.
A telefonom újra csörögni kezdett.
A gyógyszerésznő a kijelzőre pillantott, majd rám nézett.
– Mielőtt válaszol neki, tudnia kell valamit…
2. RÉSZ
– Mit kell tudnom? – kérdeztem.
A gyógyszerésznő, akit Évának hívtak, nem nyúlt a telefonhoz. Az apró üveget egy tiszta fémtálkába tette, majd elfordította a kupakját. A helyiségben azonnal erősebb lett a szúrós szag.
– Ne érjenek hozzá puszta kézzel. És a gyerek hátát se dörzsölje meg.
– Mérgező?
Éva nem válaszolt rögtön. A tekintete a kifakult címkére tapadt.
– Ezt a készítményt régen rovarirtásra használták. Nem bőrre. Különösen nem gyerek bőrére.
A lábam alatt mintha meglazult volna a padló.
– De miért mondaná Borbála, hogy gyógynövény?
– Ezt tőle kell megkérdeznie. Én csak azt tudom, hogy a szer átjuthat a bőrön, főleg ha kendővel lefedik.
Nia ekkor halkan megszólalt:
– A kendő mindig meleg volt.
– Milyen színű? – kérdeztem.
– Sárga. Apró barna virágokkal. A nagymama a kályha mellett tartotta.
Éva arca megfeszült.
– Mióta fáj a feje? Szédül? Hányingere van?
Nia vállat vont.
– Néha furcsán ver a szívem. De a nagymama azt mondta, ne mondjam el anyának, mert megijed.
Azonnal felvettem a kabátját.
– Kórházba megyünk.
– Előbb mossa le langyos vízzel, de ne szappannal, és vigye el az üveget is – mondta Éva. – Én felhívom az ügyeletet.
A telefonom újra rezegni kezdett. Borbála most nem hívott, hanem üzenetet küldött: „Nia ma este nálam alszik. Márk is ezt akarja.”
– Márk tud erről? – kérdeztem.
Éva rám nézett.
– Mit mondott a férje?
– Semmit. Azt sem tudta, hogy elhoztam az üveget.
Legalábbis ezt hittem.
A kórházi váróban este fél hétkor fertőtlenítőszag és nedves gyapjú szaga keveredett. Nia egy műanyag széken ült, a hátán áttetsző fóliával, hogy ne érjen semmi a bőréhez. Én mellette álltam, és minden alkalommal összerezzentem, amikor a folyosói ajtó kinyílt.
Borbála érkezett meg először. A hajáról esővíz csöpögött, a kezében pedig ugyanaz a sárga, virágos kendő volt.
– Add ide a lányomat! – kiáltotta.
– Nem viheted el.
– Márk azt mondta, hogy hazaviszem.
– Márk nincs itt.
– De tudja, mit csinál.
Ettől megfagyott bennem a levegő.
– Mit tud?
Borbála arca egy pillanatra megrezzent, majd azonnal visszavette a kemény kifejezést.
– Azt, hogy te mindent felfújsz.
– Azt mondtad, gyógynövény.
– Az is. Csak nem érted.
– Miért kellett kendővel letakarnod?
A kezében lévő kendő széle összegyűrődött.
– Mert különben nem használ.
– Mi használ?
Borbála közelebb lépett. A szemében nem bűntudat volt, hanem valami sokkal rosszabb: számítás.
– Ha most bemész vele az orvoshoz, a férjed elveszíti a munkáját. Te pedig elveszíted a gyereket.
Nia sírni kezdett.
– Anya, ne engedd, hogy a nagymama elvigyen!
Ekkor nyílt ki a vizsgálószoba ajtaja. Egy fiatal orvos állt benne, kezében papírral.
– Ki az anya?
– Én – léptem előre.
Az orvos rám nézett, aztán Borbálára.
– A kislány vérében olyan anyag nyomát találtuk, amely nem kerülhetett oda véletlenül.
Borbála hátralépett.
– Ez hazugság.
– Nem – mondta az orvos. – És még valamit találtunk a hátán.
Nia ujjai görcsösen markolták a fólia szélét.
Az ajtó mögött Éva állt, és a kezében egy másik, összehajtott kendőt tartott.
– Anna – mondta –, ezt a kendőt nem Borbála házában találtam…
3. RÉSZ
– Akkor hol? – kérdeztem.
Éva a kendőt egy bizonyítékgyűjtő zacskóba csúsztatta. A sárga anyagon sötét, merev foltok ültek, mintha valami beszáradt volna a szálak közé.
– A varroda mosdójának hulladékgyűjtőjében. A férje hozta be, amikor megtudta, hogy itt vannak.
Márk.
A név hallatán Borbála arca elszürkült.
– Ne keverd bele a fiamat – sziszegte.
– Ő most itt van? – kérdeztem.
– A folyosó végén – felelte Éva.
Kirohantam. Márk a fal mellett állt, a vizes kabátja zsebében összegyűrt papírokkal. Amikor meglátott, nem hozzám jött, hanem Borbálára nézett.
– Anya, azt mondtad, rendbe hozod.
A mondat úgy csattant a folyosón, mint egy pofon.
– Mit hozol rendbe? – kérdeztem.
Márk szeme ide-oda járt közöttünk.
– Anna, menj vissza Niához.
– Mit kentetek rá?
– Én nem kentem rá semmit.
– De tudtál róla.
Nem felelt.
Borbála megragadta a karját.
– Ne mondj semmit. A te neved van a papíron.
A kezembe nézett, és akkor megláttam, mit szorongat Márk: egy kölcsönszerződés másolatát. Az alján az ő aláírása állt, mellette pedig egy dátum, három nappal azelőtt, hogy Nia először panaszkodni kezdett.
Éva is odalépett.
– A gyógyszerészeti nyilvántartásban szerepel ez a készítmény. Nem magánember vette. Egy magánrendelő rendelte, a doktornő aláírásával.
Borbála lehajtotta a fejét.
– A doktornő csak tanácsot adott.
– Milyen tanácsot? – kérdeztem.
Borbála rám nézett. A szeme nedves volt, de nem a megbánástól. Inkább attól, hogy elvesztette az irányítást.
– Nia beteg volt, Anna. Tudtuk, hogy beteg.
– Nem volt beteg.
– Köhögött.
– Hatéves. Néha köhög.
Márk közbeszólt:
– A doktornő azt mondta, ha sokat hiányzik az iskolából, a gyámhatóság kérdéseket tesz fel.
A gyomrom összerándult.
– Miért érdekelne benneteket, mit gondol a gyámhatóság?
Márk lehunyta a szemét.
Borbála válaszolt helyette.
– Mert te el akartad vinni őt.
– Hová?
– A testvéredhez Szófiába. Már mindent elterveztél. Új munkát, új iskolát, és azt, hogy Márk nem láthatja többé.
– Ezért mérgeztétek?
– Nem megmérgezni akartuk – tört ki Márkból. – Csak azt akartuk, hogy az orvosok lássák, mennyire elhanyagolod. Hogy szükség legyen rám.
A folyosó végén egy asszisztens felszisszent. Éva megmarkolta a kendős zacskót.
– A testében lévő anyag nem bizonyítékgyártásra való. Ez majdnem súlyos mérgezés lett.
– Nem tudtuk – mondta Márk.
– De azt tudtátok, hogy a kendőt rá kell szorítani a hátára – feleltem. – Ezt ki mondta?
Márk nem Borbálára nézett, hanem a kölcsönszerződésre.
– A rendelővezető. Azt mondta, néhány nap alatt előjönnek a tünetek.
A titok teljesen napvilágra került: a férjem és az anyja azért betegítették Niát, hogy rám fogják a hanyagságot, és megszerezzék a felügyeletét.
Ekkor a kórteremből sípoló hang hallatszott.
Nia rosszul lett.
Az orvosok berohantak, én utánuk kaptam, de a telefonomban közben új üzenet villant fel. Egy ismeretlen szám küldte.
„Ha elmondja, ki adta a szert, a férje nemcsak a lányát veszíti el. A tartozásait is nyilvánosságra hozzuk.”
A név, amelyet az üzenet alatt láttam, nem Borbáláé és nem Márké volt…
A férjem neve ott állt azon a papíron…
Azt hittem, csak az anyósom titkát kell megfejtenem. A végén azonban kiderült, ki mozgatta a háttérből az egészet.
„Én mondom meg, ki érhet hozzám.”
Borbála lehajtotta a fejét.
👇 A történet befejezése már elérhető.
