NEGYEDIK RÉSZ
…hanem az a férfi, akinek Kyle hónapok óta kiadta a házat.
Dave állt a veranda szélén, és a telefonját nézte.
– Az egyik vendégem? – kérdezte.
– Nem vendég – felelte Kyle. – Egy befektető.
A szó ott maradt közöttünk, mint egy leejtett szerszám.
Júlia kinyitotta az irattáskáját, és elővett egy másolatot egy levélről. A levél fejlécén egy helyi építőipari cég neve szerepelt. A tulajdonosát mindenki ismerte a környéken: Viktor Sárközy, aki sorra vásárolta fel a tóparti telkeket, majd luxusházakat épített rájuk.
– Ez az ember kilenc hónapja érdeklődik a környék iránt – mondta Júlia. – Kyle neki küldte el az ingatlan alaprajzát, a közművek adatait és a tulajdoni lap másolatát.
– Én csak árajánlatot kértem a tetőre – vágta rá Kyle.
– A levélben nem tető szerepel – mondta Júlia. – Hanem „a teljes telek fejlesztési lehetősége”.
Kyle a halántékához nyúlt.
– Viktor azt mondta, segít átütemezni a kölcsönt.
– Cserébe? – kérdeztem.
– Cserébe egy elővételi megállapodást akart.
– Amit aláírtál.
– Nem tudtam, hogy felhasználhatja a ház eladására.
A keserűség feljött a torkomba, de nem a düh volt a legerősebb érzés. Hanem az, hogy a fiam hónapokon át egy olyan embernek hitt, aki egyetlen dolgot látott ebben a házban: a tóparti telket.
A klinika újra hívta Kyle-t. Most felvette.
– Igen, itt vagyok.
Mindenki hallotta a nő hangját a telefonban, bár a szavakat nem értettük. Kyle arca lassan összeomlott.
– Mikor? – kérdezte. – Ma este?
Aztán rám nézett.
– Mia műtétjét előrehozták. Az előleget ma kell befizetni.
Elaine becsukta a szemét.
Én pedig a régi kandallóhoz léptem. A kövek között még mindig ott volt az apám által bekarcolt apró jel: két egymásba futó vonal. Gyerekkoromban azt hittem, véletlen karcolás. Később tudtam meg, hogy apa minden általa épített falba beletette. Azt mondta, ha egyszer leomlik a vakolat, tudni fogjuk, melyik kő hová tartozik.
– Mennyi kell? – kérdeztem.
Kyle rám nézett.
– Nem kérhetem.
– Nem ezt kérdeztem.
Megmondta az összeget. Nem volt kevés. De nem is volt annyi, mint amennyit a faház tizennégy hónap alatt hozott.
– A pénz a számlán van? – kérdeztem.
Kyle megrázta a fejét.
– A legtöbb elment a műhelyre és a régi tartozásokra. A maradékot Viktor zárolta az elővételi megállapodás miatt.
– Júlia, ezt meg lehet állítani?
– Ha ön azonnal visszavonja Kyle minden meghatalmazását, és írásban tiltakozik az eladási ajánlat ellen, igen. De az adósságait ettől még rendezni kell.
– Tudom.
Kyle közbevágott.
– Apa, ne segíts. Már így is eleget tettem tönkre.
– Nem neked adom a pénzt.
A szeme rám emelkedett.
– Akkor kinek?
– Miának. A klinikának közvetlenül. A műhelyt pedig eladod, nem a házat.
– A műhelyből élek.
– A házból én élek. Vagy éltem. Ez a különbség.
A mondat után senki nem szólt.
Dave ekkor a telefonját nyújtotta felém.
– Ezt az üzenetet én is megkaptam. Az új tulajdonos hétfőre várja a házat.
– Nem lesz új tulajdonos – mondtam.
Kyle Viktor számát hívta. A férfi néhány csöngés után felvette.
– Kyle, remélem, nem gondolta meg magát. A foglalások és a bevételi kimutatások nagyon meggyőzőek. A telek kiváló befektetés.
– Visszavonom az ajánlatot.
– Ezt nem te döntöd el.
– De én írtam alá.
– A dokumentumok szerint az apád is hozzájárult.
– Nem járult hozzá.
Viktor hangja hideg lett.
– Vigyázz, mit mondasz. Ha visszalépsz, a vállalkozásod és a magánvagyonod is veszélybe kerül.
Kyle rám nézett. Láttam rajta, hogy életében először nem valamelyik szülője mögé akar bújni.
– A magánvagyonom már rég veszélyben van – mondta. – De a ház nem az enyém.
Viktor letette.
Júlia még aznap este elkészítette a visszavonásokat. Én aláírtam, hogy Kyle többé nem intézheti a faház ügyeit, és hogy a ház egyetlen részét sem használhatja bevételszerzésre az engedélyem nélkül. Nem kiabáltam. A toll hegye mégis beleremegett a papírba.
Kyle a konyhaasztal túloldalán ült. Ugyanott, ahol gyerekkorában a horgászdamilt csomózta, és türelmetlenül rángatta, amikor belegabalyodott.
– Miért nem mondtad el, hogy bajban vagy? – kérdeztem.
– Mert tudtam, mit mondasz.
– Mit?
– Hogy dolgozzak többet. Hogy vállaljam a következményeket. Hogy ne próbáljak gyorsan pénzt szerezni.
– Ezt mondtam volna.
– Tudom.
– És igazam lett volna.
Kyle bólintott.
– Igen.
Ez fájt a legjobban. Nem az, hogy hazudott. Hanem hogy már előre tudta, melyik igazság elől menekül.
Másnap reggel Dave és a családja elutazott. A férfi a verandán megállt, és levette a kezében tartott kulcstartót.
– Sajnálom, hogy belekeveredtünk.
– Maga nem keveredett bele. Maga megmutatta, mit tett a fiam.
– A ház szép.
– Az apám építette.
– Most már értem, miért volt furcsa a hirdetés.
– Miért?
Dave a gépi betűkkel készült táblára nézett.
– Minden hitelesnek tűnt. Csak egyetlen dolog hiányzott belőle.
– Mi?
– Hogy kié valójában.
Miután elmentek, levettem a „Nyírfaligeti Menedék” táblát. Nem dobtam ki. Bevittem a kamrába, és ráfektettem a régi cédertáblára, amelyet Kyle lecserélt.
A következő napokban eladtuk a műhely nagy részét. Kyle megtartotta a szerszámos ládáját és két alkalmazottját, akiknek személyesen fizette ki a tartozását. Nem maradt sok pénze. A vállalkozása kisebb lett, de valódi.
Mia műtétjét kifizettem közvetlenül a klinikának. Kyle ezt csak akkor fogadta el, amikor írásban vállalta, hogy az összeget visszafizeti, részletekben, amennyit meg tud engedni magának. Nem kértem tőle ígéretet. Azt kértem, hogy minden hónapban mutassa meg a számlákat.
Három héttel később újra a faházban álltunk.
Kyle kezében egy ecset volt. A falon a régi cédertábla lógott, kissé ferdén, ahogy mindig is.
– Nem tudom levenni a festéket a nappali padlójáról – mondta.
– A borfoltot?
– Azt. És a stégről sem jön le a ragasztó, amit a kajakokhoz használtak.
– Akkor dolgozz rajta.
– Dolgozom.
Nem békültünk ki egyetlen mondattal. Nem öleltük meg egymást a kandalló előtt. Kyle nem mondta, hogy minden megváltozott, én pedig nem tettem úgy, mintha nem történt volna semmi.
De amikor elindult a kocsija felé, visszafordult.
– Apa?
– Igen?
– A vízmelegítő tényleg kattogott.
Ránéztem.
– Tudom. Azért jöttem.
– Megjavítsam?
– Nem. Most én javítom meg.
A régi fenyőasztalon még ott feküdt az apám iránytűje. Mellé tettem a visszavont meghatalmazást, aztán elővettem a szerszámosládát. A házban minden idegen nyomot el kellett tüntetni, de a falban maradt egy mély karcolás a borospalacktól.
Nem csiszoltam ki.
Amikor a vízmelegítő végre elhallgatott, a kandalló mellett megláttam Kyle-t. A régi cédertábla alatt térdelt, és apró ecsettel javította apám egyenetlen betűit.
– Ne simítsd ki őket – szóltam rá.
– Miért ne?
– Mert apám így faragta.
Kyle végignézett a betűkön.
– Akkor maradjanak ilyenek.
– Igen.
A fia letette az ecsetet, és a festékes ujjával végigkövette a feliratot: „A Brennan tábor”.
– Apa – mondta –, szerinted egyszer megint megbízol bennem?
A válasz sokáig a torkomban maradt. Aztán a kandalló köveihez nyúltam, és megkerestem az apám két egymásba futó vonalát.
– Nem ugyanúgy – mondtam. – Hanem úgy, hogy tudom, mennyibe kerül.
Kyle bólintott.
A régi tábla alatt friss festék csillogott, a kandallóban pedig pattogva égett a tűz. A ház nem felejtette el, ki építette.
Én pedig a fiam kezébe adtam az ecsetet, de a tulajdoni lapot magamnál tartottam.
Missed the beginning?


