NEGYEDIK RÉSZ
A hívás megszakadt, mielőtt megkérdezhettem volna, ki beszél.
A nappaliban senki sem mozdult.
June a vállamon aludt, mintha nem is ugyanabban a világban lenne, amelyben egy név miatt felnőttek egymásnak estek.
— Ki volt az? — kérdezte Wade.
— Nem tudom.
Darlene lassan leült a kanapé szélére. A borostyánköves gyűrűje alatt vér szivárgott az ujjából, mert a széttört képkeretből egy apró üvegszilánk belevágott a bőrébe.
— Nem mész sehova — mondta.
— Dehogynem.
— Nem érted, mit találsz ott.
— Éppen ezért megyek.
Wade felém fordult.
— Veled tartok.
Bethany keserűen felnevetett.
— Most már tartasz valakivel? Három évig egyedül tartottam a gyászomat, miközben te minden vasárnap anyánk asztalánál ültél.
Wade összerezzent.
— Tudom.
— Nem tudod. Te csak bűntudatot érzel. Én viszont minden reggel úgy ébredek, hogy egy pillanatig azt hiszem, Lucy sír a szobájában.
A mondat után Bethany lehajolt a levélért, amelyet Gwen néni még mindig a kezében tartott.
— Ezt elviszem — mondta Darlene-nek. — Többé nem rejted el előlem.
Darlene nem nyúlt utána.
Aznap este Gwen néni elkísért haza. Wade ott maradt az anyjánál, mert azt mondta, beszélnie kell vele. Nem hittem neki, de nem volt erőm vitatkozni.
A lakásunkban mindenütt June holmijai voltak. A pelenkázóasztalon egy félig nyitott krémesdoboz, a kanapén a sárga holdakkal varrt takaró, a konyhapulton pedig az a papírszalag, amelyre Wade hónapokkal korábban felírta: „June, mert a neve megbízhatóan hangzik.”
Sokáig néztem az írást.
Aztán elővettem a telefonomat, és lefényképeztem.
Másnap reggel kilenc előtt öt perccel a klinika régi családterápiás részlegén álltam. Az előtérben fertőtlenítő és keserű kávé szaga keveredett. A falon egy kopott tábla jelezte, hogy az intézmény gyermekveszteséggel foglalkozó csoportokat is tart.
A nő, aki telefonált, egy negyvenes éveiben járó terapeuta volt. Elena Markovicsnak hívták. Az asztalán vastag, bordó iratgyűjtő feküdt.
— Maga ismerte Bethanyt? — kérdeztem.
— Én vezettem a terápiáját Lucy halála után.
— Miért nem mondta el ezt korábban?
Elena az iratgyűjtőre tette a kezét.
— Mert Bethany akkor még nem volt képes beszélni. De három nappal azelőtt, hogy elköltözött, írt egy nyilatkozatot. Azt kérte, csak akkor adjam át, ha Darlene egy másik gyermek nevét Lucy emlékére akarja használni.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Elena elővett egy kézzel írt lapot. A papír alján Bethany aláírása állt, mellette a dátum és Elena tanúsítása.
„Lucy nevét nem azért őrzöm, hogy bárki másra rátegyék. Aki ezt teszi, nem emlékezik rá, hanem eltörli őt. Ha anyám valaha új Lucyt akar, kérlek, mondd meg az igazat: ő zárta be a hátsó kaput, és amikor Lucy a vízhez ment, Darlene telefonált, nem figyelt rá.”
A szöveg végén még egy mondat szerepelt.
„Wade tudja, és fél.”
Behunytam a szemem.
Nem azért fájt, mert Darlene balesetet okozott. A baleset önmagában is rettenetes volt. Az fájt, hogy mindenki egy új csecsemővel akarta betömni a régi lyukat, miközben Lucy saját történetét gondosan eltemették alatta.
— Miért hívott most? — kérdeztem.
— Mert tegnap este Darlene elküldte nekem a névváltoztatási nyilatkozatot. Azt kérte, írjam alá tanúként. Nem írtam alá. Ehelyett felhívtam magát.
Ekkor kinyílt az előtér ajtaja. Wade lépett be, mögötte Bethany. Wade szeme vörös volt, Bethany pedig úgy szorította a levelet, mintha az tartaná állva.
— Anya küldött minket — mondta Wade. — Azt mondta, ha nem hozzuk vissza az iratokat, elmond mindent úgy, hogy Bethanyt hibáztassa.
Bethany keserűen bólintott.
— De már nem fogjuk hagyni.
Wade Elena asztalára tett egy barna irattartót. Nem boríték volt, hanem Darlene pénzügyi kimutatásai és egy régi biztosítási nyilatkozat.
— Anyám három éve kapott pénzt a baleset után — mondta. — Nem a családnak. Saját magának. Azt állította, hogy a pénzt Bethany kezelésére fordította, de a számlák szerint egy házfelújításra költötte.
Bethany arca elsápadt.
— Azt mondta, nem maradt semmi.
— Hazudott — felelte Wade. — Én pedig segítettem neki elrejteni a kivonatokat.
Ránéztem.
— Miért?
— Mert azt hittem, ha megőrzöm a családot, valahogy jóvátehetem Lucy halálát. Aztán amikor megszületett June, anyám azt mondta, a névvel mindent helyrehozhatunk. Én tudtam, hogy helytelen. Mégis aláírtam.
— Mit akartál valójában? — kérdeztem.
Wade sokáig nem felelt.
— Azt akartam, hogy ne kelljen választanom közted és közte.
— De választottál. Minden alkalommal, amikor csendben maradtál.
A mondat után Wade lehajtotta a fejét, de ezúttal nem kérte, hogy bocsássak meg. Elena felé fordult.
— Aláírom, hogy mindent átadok Bethanynak. A pénzt, a számlákat, az összes levelet. És elmondom a családnak, hogy tudtam a kapuról.
Bethany ránézett.
— Nem azért, hogy hősnek tűnj.
— Tudom.
— Akkor tedd meg úgy, hogy ne kérj érte semmit.
— Megteszem.
Délután visszamentünk Darlene házába. A rokonok nagy része még ott volt, mert Darlene azt tervezte, hogy mindenkitől kikényszeríti a saját változatát. A torta félig felvágva állt az asztalon. A „Lucy” feliratból csak az első három betű maradt meg, mert a krém közben leolvadt.
Darlene a nappali közepén állt.
— Mit képzeltek? — kérdezte. — Egy terapeuta levele nem bizonyít semmit.
Bethany előrelépett.
— Nem a levél miatt állsz itt. Hanem azért, mert három ember hallgatott helyetted három évig.
Gwen néni felemelte az eredeti papírt.
— És most egyikük sem hallgat tovább.
Wade letette az irattartót az asztalra.
— A biztosítási pénz felét Bethanynak adom. A másik felét egy gyermekveszteséget segítő alapítványnak. A házfelújításra költött összeget visszafizetem, amennyit tudok.
Darlene felé fordultam.
— June neve nem Lucy. Nem lesz emlékmű, pótlék vagy eszköz a bűntudatodhoz.
— Én csak szeretni akartam őt — suttogta.
Bethany szeme megtelt könnyel.
— Akkor szeresd Lucyt úgy, hogy végre elmondod róla az igazat.
Darlene leült. Nem könyörgött. Nem védekezett tovább. Csak nézte a tortát, amelyen egy idegen gyermek neve olvadt szét.
Wade hozzám lépett.
— Hazamehetek veletek?
June-ra néztem, majd rá.
— Nem ma. Előbb el kell mondanod mindenkinek, amit tudsz. Utána beszélünk arról, maradt-e még férj és apa, akiben megbízhatok.
Bólintott.
A következő órában Wade minden rokon előtt felolvasta Bethany nyilatkozatát. A hangja többször elcsuklott, de nem hagyta abba. Bethany pedig először mondta ki hangosan, hogy Lucy nem azért halt meg, mert ő rossz anya volt.
A tortát nem dobtuk ki.
Gwen néni a konyhában óvatosan leemelte róla a csokoládétáblát, és egy tiszta tányérra tette. A cukrászda alkalmazottja később visszavitte a tortát, hogy új feliratot készítsenek rá.
Amikor este megérkezett, már csak négy szó állt rajta:
„Üdvözlünk, June, kislányunk.”
A „Lucy” feliratot Bethany vitte magával. Nem azért, hogy June-ra tegye, hanem hogy Lucy fényképe mellé helyezze.
Mielőtt elindult, megfogta a kezem.
— Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy a lányod eltűnjön a mi gyászunkban.
— Én köszönöm, hogy végre kimondtad az igazat.
June ekkor felsírt a karomban. A sírása betöltötte a szobát, tisztán és követelőzően. Nem egy másik gyermek hangja volt. Nem egy emlék visszhangja.
A saját neve volt benne.
És a tortán, a lekapart csokoládé helyén, egy apró sárga virág maradt.
Missed the beginning?

