NEGYEDIK RÉSZ
– Ki az? – kérdeztem.
Grace nem válaszolt azonnal.
A régi őrházban a kályha parazsa halk ropogással hullott össze. Odakint a szél végigsöpört az üvegház törött ablakain, és a rozmaring szaga összekeveredett a nedves földével.
– Grace – mondtam. – Ki írta alá?
A nő a lap fölé hajolt, mintha attól félne, hogy a betűk megváltoznak.
– Tomas.
Márton felkapta a fejét.
– A bátyád?
– Igen.
A válasz nem illett össze semmivel, amit addig tudtam. Tomas sofőr volt, tanú, zsarolt ember. A történetben mindig áldozatként szerepelt. Most azonban az én családi jelvényemmel ellátott hamis irat alatt az ő neve állt.
– A bátyád segített Adriannak?
Grace szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom.
– Két évig nem tudtad?
– Két évig azt hittem, meghalt.
Emil lassan felemelte a kezét.
– Tomas nem halt meg azon az éjszakán.
A szavak után senki sem mozdult.
– Még él – folytatta az öreg. – Én találtam rá a kikötőnél, amikor Adrian emberei megverték. El akartam vinni orvoshoz, de azt mondta, maga nem fog hinni neki. Azt mondta, ha beszél, Adrian elpusztítja magát és Grace-t is.
Grace hátralépett. A cipője sarka nekikoppant egy fémdoboznak.
– Miért nem mondtad el nekem, Emil?
– Mert Tomas megkért rá. Azt mondta, csak akkor kerülhet elő, ha Julian már nem Adrian szavára figyel.
A férfi a kabátja belső zsebéből egy kicsi, repedt zsebórát vett elő. A fedelén kopott hajó volt.
– Ez Tomasé. Ma este átadta nekem. A régi pályaudvaron várja magukat.
– Adrian is ott lesz – mondta Márton.
– Tudom – feleltem.
– Ez csapda.
– Igen.
Grace ekkor elém állt.
– Maga nem mehet oda egyedül.
– Adrian azt hiszi, egyedül megyek. Ezt fogjuk kihasználni.
– És Amara?
A kislány a széken kuporgott, amelyet Márton hozott be az őrházba. A kezében a piros fecskecsattal játszott. Nem sírt, csak figyelt.
Letérdeltem elé.
– Amara, emlékszel arra a bácsira, aki a fal mögül jött?
– Igen.
– Felismernéd?
– A hangját igen. Mindig mentolos cukrot evett.
Grace arca összerándult.
A régi pályaudvarra fél kettőkor értünk. A csarnokban már nem működött a világítás, csak a peron fölötti lámpák vibráltak. A sínek között fekete víz gyűlt össze. Egy elhagyott szerelvény ajtaján fehér festékkel egyetlen szám állt: 7.
Adrian ott várt.
Mellette két fegyveres férfi állt, mögöttük pedig egy sápadt, sovány lány. Hosszú haja az arcába lógott, a bal kezében pedig egy kopott vászonnyulat szorongatott.
Nem ismertem meg azonnal.
Aztán a lány felemelte a fejét.
A bal szemöldöke fölött apró félhold alakú heg húzódott. Elina akkor szerezte, amikor háromévesen leesett a könyvtár lépcsőjéről.
A világ egyetlen lélegzetvételnyi időre összezsugorodott.
– Apa? – kérdezte a lány.
A térdem majdnem megrogyott.
– Elina.
Adrian elégedetten elmosolyodott.
– Látod? Mindent visszakaphatsz. A lányodat, a nevedet, a vállalataidat. Csak írd alá az átruházást.
– Két évig azt hitted, hogy a gyász majd aláírat velem bármit.
– A gyász mindenkit megtör.
– Nem mindenkit.
Adrian egyik embere a lány vállára tette a kezét. Elina összerezzent. Ezt a mozdulatot már ismertem: amikor félt, mindig a bal hüvelykujját dörzsölte a tenyeréhez.
Grace előrelépett, de Márton visszatartotta.
– Várjon – suttogta.
A pályaudvar túlsó végén halk sípszó hangzott. Nem vonat volt. Emil jelzése.
A fényszórók egyszerre gyulladtak fel az elhagyott raktár mögött. Adrian emberei megfordultak, és ez az egyetlen pillanat elég volt. Márton nekirontott a közelebbi férfinak, Grace pedig Elina felé futott.
Adrian a lány nyakához szorított egy kést.
– Még egy lépés, és elveszíted őt!
Elina rám nézett. A tekintete nem egy fogolyé volt, hanem egy gyermeké, aki túl sokáig várt arra, hogy valaki elhiggye neki az igazat.
– Apa, ő hazudik – mondta.
– Tudom.
Adrian arca megrándult.
– Mit mondtál?
– Tudom, hogy hazudsz.
– Akkor írd alá!
– Nem fogom.
Adrian hátrálni kezdett az elhagyott szerelvény felé. Ekkor egy másik alak lépett ki a sötétből.
Tomas volt az.
Grace olyan hangot adott ki, amely inkább fájdalom, mint öröm volt.
A férfi arca beesett, bal lábát húzta, és a kezében ugyanazt a repedt zsebórát tartotta, amelyet Emil korábban megmutatott.
– Add ide a lányt, Adrian – mondta.
– Te halott vagy.
– Két évig ezt szeretted volna.
Adrian most először veszítette el a biztos tartását.
Tomas nem rám nézett, hanem a húgára.
– Grace, sajnálom.
– Te írtad alá az iratot?
– Igen.
A vallomás úgy zuhant közénk, mint egy kő a vízbe.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert Adrian azt mondta, megöli Elinát, ha nem hamisítom meg a részvényátruházást. Azt hittem, csak zsarolni akar téged. Amikor rájöttem, hogy tényleg elvitte, már késő volt.
– Miért nem kerestél meg?
Tomas rám emelte a tekintetét.
– Mert aznap este láttam, hogy te is elrendelted: minden kijáratot zárjanak le, és senkit ne engedjenek a kórházba. Azt hittem, Adrian emberei mindenhol ott vannak. Gyáva voltam.
– Nem voltál gyáva – mondta Grace. – Csak egyedül maradtál.
Adrian hirtelen rántott egyet Elinán. A lány kezéből kiesett a vászonnyúl. Én nem gondolkodtam. A régi pályaudvar falán függő vészjelzőt ütöttem meg a tenyeremmel.
A szerelvény fölötti daru életre kelt.
A mennyezetről lelógó acéllánc meglendült, és Adrian karjához csapódott. A kés a sínek közé esett. Elina kiszabadult, Grace pedig magához ölelte.
Adrian a földre zuhant.
Nem a fegyveres embereim bilincselték meg. A saját emberei tették. Ők ugyanis már korábban látták az iratokat, amelyeket Emil eljuttatott hozzájuk: bizonyítékot arra, hogy Adrian a vállalat pénzéből titkos számlákat nyitott, és két év alatt a birodalmam darabjait saját nevére próbálta átmenteni.
– Azt hittem, ha elveszed tőle a lányát, mindent megkapsz – mondta az egyik őr. – De csak egy ember maradtál, akinek senki nem hisz.
Adrian a sínekre nézett.
– Julian, én építettem fel ezt az egészet.
– Nem. Te csak azt hitted, hogy amit ő gyászában nem véd meg, az már a tiéd.
A későbbi órákban a hamis irat, a napló és Tomas vallomása visszaadta a vállalataim irányítását. Nem volt szükség látványos tárgyalóteremre ahhoz, hogy Adrian elveszítse, amiért mindent tett: a befolyását. A társai elfordultak tőle, a számláit lezárták, a neve pedig többé nem nyitott ajtókat.
Tomas kórházba került. Nem kértem tőle bocsánatot, és ő sem tőlem. Néha a bocsánatkérés túl kicsi szó két elrontott évhez. Grace azonban minden nap meglátogatta, és Amara egy rajzot vitt neki: három embert ábrázolt rajta egy asztal körül.
Elinát egy ideig nem engedtem egyedül maradni. Nem azért, mert fogolyként akartam őrizni, hanem mert meg kellett tanulnunk egymás jelenlétét. Ő már nem az a kislány volt, akit elvesztettem. Én pedig nem lehettem ugyanaz az apa, aki két évig hagyta, hogy mások mondják meg neki, mi történt vele.
Egy héttel később visszatértünk az étkezőbe.
A húszfős asztalnál három helyet készítettek elő. Amara a régi székén ült, Elina mellette, Grace pedig tálalta a levest. A piros fecskés hajcsat Elina hajában csillogott.
– A kenyér közepe a legjobb – jelentette ki Amara.
Elina elmosolyodott.
– Akkor azt megfelezzük.
A kislány kettétörte a kenyeret, és a nagyobb darabot nekem nyújtotta.
– Apa, ezt neked adom.
A kezembe vettem. A héja ropogott, a közepe pedig még meleg volt.
A fal mögötti titkos ajtót másnap kiszedettem. Nem azért, hogy elfelejtsem, hanem hogy senki többé ne használhassa egy gyermek elrejtésére.
Aznap este Elina megkérdezte:
– Miért üresen tartottad a székemet?
A válasz sokáig nem jött.
Aztán Amara rám nézett, és megkocogtatta a kanalát az asztalon.
– Mert várt rád – mondtam Elinának.
A lány a székre tette a kezét, ahol két évig a por ült.
– Akkor most már ülhetek itt?
A leves fölött felszálló gőz eltakarta egy pillanatra az arcát, de a hangját tisztán hallottam.
– Igen.
Elina leült, Amara pedig elé tolta a kenyeret.
– A közepe a legjobb – mondta újra.
És amikor a lányom először emelte a kanalát ahhoz az asztalhoz, a régi csengő magától megszólalt a folyosón; Elina rám nézett, és csak ennyit kérdezett: „Ki jött még?”
Missed the beginning?



