NEGYEDIK RÉSZ
…Varga úr még be sem fejezte a mondatot, amikor a kórház bejárata felől csattanás hallatszott.
Nem lövés volt. Egy fémdoboz esett le a recepciónál.
Márton a forgóajtónál állt, egyik kezében Benedek barna irattáskájával. A másik kezében egy kis, kopott fémdoboz lógott.
– Rozália! – kiáltotta. – Ha tudni akarja, hol van az anyja, jöjjön velem.
Varga úr elkapta a karomat.
– Ne menjen oda.
– Ő tudja, hová vitték Lubát.
– Éppen ezért akarja önt magával vinni.
Márton keserűen elmosolyodott.
– Mindenki úgy beszél, mintha én lennék a szörnyeteg. Benedek volt az, aki harminckét évig megtagadta a lányát.
A szavai betaláltak. Mert ebben volt igazság.
Benedek valóban megtagadta Lubát. Nem egyetlen rossz napon, hanem évtizedeken át. Elhitte a hamis iratokat, elhitte a hazugságokat, és túl későn kezdett kérdezni.
De Márton nem azért állt ott, hogy az igazságot helyrehozza.
– Mit tett vele? – kérdeztem.
– Semmit, amit ne tett volna meg önmagával. Luba már alig ismeri fel az embereket. Ha a gondozóházban marad, hónapokig tartó eljárás kezdődik, és mindenki úgy bánik majd vele, mint egy bizonyítékkal.
– Maga el akarja vinni.
– Biztonságos helyre.
– Miért?
A mosolya eltűnt az arcáról.
– Mert Benedek végrendelete szerint, ha Luba előkerül, én elveszítem a vállalatot.
Varga úr előrelépett.
– Nem a vállalatot veszíti el, Márton. Csak azt, amit soha nem szerzett meg tisztességesen.
A férfi felnevetett.
– Maga semmit sem tud. Luba volt az, aki ellopta a terveket. Apám emiatt halt meg adósságban. Benedek egész életében engem kényszerített arra, hogy rendbe hozzam a romokat.
Ilona asszony ekkor lassan odalépett hozzánk. Az egyik kezében a régi napló, a másikban egy apró kulcs volt.
– Nem Luba lopott – mondta. – Láttam, ki vitte el a terveket.
Márton megmerevedett.
– Maga akkor még takarítónő volt.
– Igen. És maga akkor tizenkilenc éves fiú volt, aki éjfél után bement Benedek irodájába.
A kulcsot Varga úrnak adta.
– Benedek úr ezt tegnap hozta vissza nekem. A kazettás szekrény kulcsa. Azt mondta, ha meghal, csak Rozália előtt adjam át.
Márton arca eltorzult.
– Ne nyissák ki.
– Akkor mégis van benne valami – mondtam.
A kórház régi irattárában, a pince alatt találtuk meg a szekrényt. A levegő dohos volt, a neonlámpa pedig minden harmadik másodpercben villant egyet. A kulcs nehezen fordult el.
A rekeszben nem pénz volt.
Egy füzet, egy eredeti tervrajz és egy kézzel írt vallomás feküdt benne. Benedek évekkel korábban leírta, hogy Márton apja volt az, aki a vállalat pénzét elvezette, majd Luba nevére hamisította a hiányt. Luba megtalálta a könyvelési hibát, és megpróbált beszélni Benedekkel. Márton apja azonban aznap este elrabolta tőle a terveket, felgyújtotta az irattárat, és Lubát halottnak nyilvánította.
Benedek aznap hitt a fiának.
Később, amikor rájött az igazságra, már nem tudta, hol keresse Lubát. A szégyen miatt pedig nem mert mindent nyilvánosságra hozni.
– Ez nem bizonyít semmit – mondta Márton, de a hangja elvékonyodott.
Ilona közelebb hajolt a vallomáshoz.
– Ez Benedek kézírása. Én tanítottam meg neki írni, amikor a kórházban remegett a keze.
Varga úr felemelte a tervrajzot.
– Ezt a találmányt maga szabadalmaztatta a saját nevén.
Márton hirtelen kitépte a papírt a kezéből, és a pincei fűtőcsőhöz lépett.
– Nem értik, hogy ez az egyetlen dolog, ami maradt nekem?
– Nem – mondtam. – Maga nem a vállalatot akarja. Azt akarja, hogy senki se tudja meg, hogy az egész életét egy lopásra építette.
A férfi keze megállt a gyufa fölött.
A következő pillanatban odakint megszólalt a gondozóház vezetőjének telefonja. Varga úr kihangosította.
– Luba asszony felismerte a fényképet – mondta a vezetőnő. – És azt ismételgeti: „A sárga pulóveres kislány jön értem.”
Összeszorult a torkom.
– Honnan tudhat rólam?
– Benedek úr minden héten mutatott neki egy fényképet magáról. Azt mondta, ön egyszer majd eljön érte.
A férjem tehát tudta, hogy talán soha nem lesz alkalma kimondani az igazat. Mégis elültette az anyám emlékében az arcomat.
Márton lassan letette a gyufát.
– Ha ezt átadják, mindent elveszítek.
– Talán el kell veszítenie – mondta Varga úr.
– Maga könnyen beszél. Nem tudja, milyen érzés úgy élni, hogy valaki más hibája miatt kell minden nap bizonyítania.
– Tudom – feleltem. – Az anyám egész életét elvették tőle. De maga most ugyanazt tenné vele, amit a családja tett.
Márton rám nézett. Egy pillanatra nem az örököst láttam benne, hanem a fiút, aki egy olyan történetben nőtt fel, amelyben mindenki más volt a hibás.
Aztán a zsebéből elővett egy összehajtott papírt.
– Ezt találtam Benedek irattáskájában. A gondozóház áthelyezési engedélye. Az én aláírásom nélkül nem vihették volna el Lubát.
Varga úr átvette.
– Maga már aláírta.
– Igen. De nem tudtam, hogy ő a nagymamája.
– Tudta, hogy Luba él – mondtam.
Márton lenézett.
– Tudtam. Apám halála után megtaláltam az egyik régi címét. Benedeknek azt mondtam, hogy nyoma veszett. Féltem, hogy ha előkerül, minden összeomlik.
– És most?
– Most már összeomlott.
Nem éreztem diadalt. Csak rettenetes fáradtságot.
Másnap reggel elmentünk a gondozóházba. Luba egy kis szobában ült, az ablak mellett, és egy szétesett papírszalvétából virágot hajtogatott. Amikor beléptem, nem nézett fel.
– Luba? – kérdeztem.
Az ujjai megálltak.
– Ki mondta ezt a nevet?
– Én.
– Ismerlek?
Leültem vele szemben. A táskámból elővettem a réz iránytűt, amelyet Benedek a párnája alatt tartott. Az üvegén hosszú repedés futott végig.
Luba ránézett, és hirtelen a mellkasához szorította a kezét.
– Ezt neki adtam – suttogta.
– Igen.
– Azt hitte, meghaltam?
– Igen.
– És te ki vagy?
A válasz egyszerű volt, mégis úgy éreztem, mintha egy egész élet súlya lenne benne.
– A lányod lánya vagyok.
Luba sokáig nézett rám. Aztán megérintette a sárga pulóverem ujját.
– Ezt mindig hordtad?
Könnyes szemmel elmosolyodtam.
– Nem. De nagyapád azt mondta, jól áll nekem.
Luba lehunyta a szemét. Nem emlékezett mindenre. Talán soha nem is fog. De aznap délután háromszor kérdezte meg, hogy visszajövök-e.
Varga úr a vállalat iratait átadta a könyvelőknek. Márton lemondott minden vezetői jogáról, mielőtt a dokumentumok nyilvánosságra kerültek volna. A vállalat egy részét Luba gyógyítására fordítottuk, a többit Benedek régi kórházi alapítványára. Nem tartottam meg mindent. Nem tudtam volna úgy élni, hogy a pénz minden bankjegyén a hallgatása legyen.
A házasságunk jogilag rövid volt, de az emléke nem lett kisebb attól, hogy Benedeknek terve is volt velem. Haragudtam rá. Szerettem is. A kettő egyszerre fért el bennem.
A temetés után egy héttel Varga úr visszaadta Benedek alumíniumgyűrűjét. Addig egy dobozban őrizte.
– Ezt is önnek szánta – mondta.
A gondozóházban Luba éppen a papírszalvétából hajtogatott virágokat rendezte egy pohárba. Az iránytűt az asztal közepére tette, és a gyűrűt a kezembe nyomta.
– Ne veszítsd el – mondta.
– Nem fogom.
Aztán megkérdezte:
– Benedek vár odakint?
A kérdés fájt, de nem hazudtam neki.
– Nem, anya. De hagyott nekünk egy irányt.
Luba ránézett a repedt iránytűre, és lassan elmosolyodott.
A mutató nem észak felé állt, hanem egyenesen kettőnk közé mutatott.
Missed the beginning?
