IV. RÉSZ
– Küldd el Eszternek – írtam vissza Sophie-nak.
A foglalás egy vidéki szállodába szólt, egy másik nő nevére, közvetlenül a párizsi indulás előtt. Daniel fizette.
Nem lepett meg.
Csak megmutatta, hogy számára az emberek egymás után cserélhető szerepek voltak.
A bank visszavonta a kérelmét, Éva írásos nyilatkozatot tett, Klára pedig átadta Eszternek az iratok másolatát. A ház tisztán maradt, a tulajdoni lapra nem került teher.
Sophie eljött hozzám.
– Visszautaltam a pénzt – mondta.
– Megkaptam.
– Mindent elmondtam a banknak és a közjegyzőnek.
– Miért?
– Mert azt hittem, én kapom meg azt az életet, amit más nem. Aztán rájöttem, hogy csak a következő vagyok.
– Te is akartad a házamat.
– Igen.
A nyílt válasza többet ért minden mentegetőzésnél.
– Ezt kellett volna mondanod már az elején.
– Féltem, hogy mindent elveszítek.
– Én is féltem.
Sophie rám nézett.
– Te legalább megmentetted magad.
– Csak nem adtam oda magam más terveinek.
Másnap Daniel hazatért. A repülőtér helyett kölcsönzött autóval érkezett, mert a terepjáró részleteit már nem fizettem, a bank pedig nem engedte terhelni a számlámat.
A kezében ott lógott a bélelt utazódzseki, amelyet én vettem neki.
– Anna! Ezt nem teheted!
– Már megtettem.
– A feleségem vagy!
– Ez nem tesz tulajdonossá.
– Nyolc évig itt éltünk.
– Nyolc évig én fizettem azt az életet, amelyet te a magadénak neveztél.
– Szerettelek.
A felhajtón nedves levél tapadt a cipőmre.
– Lehet, hogy szerettél. De közben előkészítetted, hogyan vennéd el a házamat.
– Sophie mindent elmondott?
– Éva, Klára és Sophie is.
– Ő fordult ellenem?
– Te fordítottad egymás ellen az embereket.
– Adj egy hetet. Bebizonyítom, hogy nem vagyok ilyen.
Megmutattam neki Laura foglalását.
Daniel végignézte a nevet, a dátumot és a fizetési adatokat.
– Ez nem az, aminek látszik.
– Ezt mindig mondtad.
– Laura csak üzleti ismerős.
– Egy üzleti ismerős, akinek szállodai szobát fizettél?
– Nem érted.
– Most már értem.
Nem kérdeztem többet. Nem akartam újabb változatot hallani ugyanabból a történetből.
Délután az ügyvédi irodában találkoztam Judittal és a Henderson házaspárral. Az asztalon ott feküdt az adásvételi szerződés, mellette a bank visszavonása és Éva nyilatkozata.
Márta a tollra nézett.
– Biztos benne, hogy el akarja adni?
A házban még ott lógott az édesanyám sárga függönye. A folyosón a szüleim fényképe függött. A konyhapadlón látszott a régi karcolás, amelyet Daniel mindig a költözés első hetének baleseteként emlegetett.
Eladni fájt.
De megtartani azt jelentette volna, hogy minden szobában ugyanazt a hazugságot hallom vissza.
– Igen – mondtam. – El akarom adni.
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy ez a hely legyen a jutalma annak, amit ellenem tervezett.
Aláírtam.
A vételárból kifizettem a saját adósságaimat, a ház költségeit és a valóban közös számlákat. Daniel hitelkártya-tartozásait nem vállaltam át. A fennmaradó pénz egy részéből megvettem a tengerparti lakást, a másikat pedig egy alapítványnak utaltam, amely anyagi kiszolgáltatottságban élő nőket segített.
Nem akartam emlékművet építeni a házasságom romjaiból.
Inkább olyan lehetőséget akartam adni másoknak, amilyen nekem is kellett volna azon az estén, amikor Daniel hét szót küldött a telefonomra.
Daniel nem lett nincstelen.
Csak megszűnt körülötte az a háló, amely minden döntését helyette fizette ki. Elvesztette a terepjárót, a golfklubot, a raktárt és Sophie-t. A legfontosabbat pedig ő maga vesztette el: azt a hitet, hogy bármit megszerezhet, ha elég sokáig beszél róla közös tervként.
Márta néhány nappal később felhívott.
– Találtunk két utazódzsekit a padláson. A férje csak az egyiket vitte el.
– Tartsák meg – feleltem.
– Biztos?
– Igen. Nekik már nem kell hazudniuk hozzá.
Elővettem a réz csomagmegjelölőt. Az évfordulónk dátuma még mindig rajta volt.
Nem a hűségünket őrizte.
Csak azt, hogy én készítettem elő az utat, amelyen ő végül el akart hagyni engem.
A tengerparti lakás keskeny asztalára tettem. Elővettem a vésőt, és a dátum alá egyetlen szót karcoltam.
„Tovább.”
Sophie utolsó üzenete ekkor érkezett.
„Laura is beszélni akar veled.”
Elolvastam, majd elküldtem neki Eszter telefonszámát.
Nem volt szükségem újabb bizonyítékra Daniel ellen. A hamis meghatalmazás, a hitelkérelem, a szoba terve és a másik nőnek fizetett foglalás mind ugyanoda mutatott.
Az adásvétel lezárult. A Henderson házaspár megkapta a kulcsokat, én pedig elvittem magammal az édesanyám függönyét és a réz jelölőt.
A függönyt nem akasztottam fel.
A jelölőt viszont az íróasztalomon tartottam, közvetlenül a saját nevem mellé írt új címnél.
Nem Daniel emlékeztetőjeként.
Hanem annak a napnak a tanújaként, amikor a férjem egy utazást akart elvenni tőlem, én pedig visszavettem az egész iránytűt.
A réz felületén az évfordulónk dátuma fölött most egyetlen szó ragyogott: „Tovább.”
Missed the beginning?




