A liftben levettem a jegygyűrűmet, Luca pedig meglátta a csuklómon a nyomokat, és hirtelen megállította a kabint

A liftben még a lélegzetemet is visszatartottam, amikor Luca Duca megnyomta a vészleállító gombot, és a kabin két emelet között megdermedt.

A mennyezeti lámpa egyszer felvillant, aztán halk zúgással elnémult. A kezemben szorongatott jegygyűrű úgy vágott a tenyerembe, mintha büntetni akarna azért, hogy végre levettem az ujjamról. A gyémánt hideg volt. Az ujjam körül fehér csík maradt.

— Indítsd újra a liftet — mondtam.

A hangom nyugodtnak tűnt, de a térdem remegett.

Luca nem a kezelőpanelre nézett. A krémszínű ingem mandzsettája alól kilátszott a négy vörös ujjlenyomat. Az egyik már lilulni kezdett.

— Ki fogott meg így?

— Senki.

— Clare.

Csak ő tudta úgy kimondani a nevemet, hogy az egyszerre hangozzon kérdésnek és parancsnak. Négy éve voltam a titkára a Duca-torony huszonharmadik emeletén. Láttam, ahogy üzletemberek elsápadnak tőle, ahogy gengszterek halkabbra veszik a hangjukat, és ahogy egyetlen pillantással eléri, hogy egy tárgyalóban mindenki becsukja a száját. De engem soha nem alázott meg.

Most mégis tőle féltem a legjobban. Nem azért, mert bántott volna, hanem mert ha elmondom az igazat, valaki más fogja megfizetni az árát.

A lift újra elindult. A motor mélyen felmorajlott, a gyomrom pedig összerándult. A táskámba süllyesztett telefonom rezegni kezdett. A kijelzőn Evan Mercer neve villogott.

Luca meglátta.

— Ő volt?

Lehunytam a szemem.

— Ne kérdezd.

— Ez nem válasz.

— Akkor tekintsd annak.

A kabin a földszinten megállt. Az ajtó kinyílt, én pedig kiléptem a márványpadlóra. A torony előcsarnokában karácsony előtti tömeg kavargott, a forgóajtón túl pedig hideg szél verte az utcát. A csuklómat azonnal a kabátom ujjába rejtettem.

— Clare — szólalt meg Luca mögöttem.

Nem fordultam meg.

— Holnap ne gyere be.

— Felmondok?

— Nem. Holnap beszélünk. Ma este pedig nem mész haza.

A torkom összeszorult.

— Nincs szükségem testőrre.

— Nem is testőrt ajánlottam. Egy helyet ajánlottam, ahol Evan nem ér el.

A nevétől úgy éreztem, mintha újra a falnak szorítana. Délután öt óra húszkor történt, a lakásunk konyhájában. Evan előbb a gyűrűmet követelte, aztán a telefonomat, végül a csuklómat markolta meg.

— Csak egy estére — mondtam.

Luca elővette a telefonját, és röviden beszélt valakivel. Nem hallottam a másik hangot, csak az ő válaszát.

— Készítsék elő a vendéglakást. És küldjék fel a biztonsági felvétel másolatát a huszonharmadik emeletről.

Megdermedtem.

— Milyen felvételt?

Luca rám nézett. A tekintete most nem volt hideg. Inkább úgy festett, mint aki már tudja, hogy a veszély sokkal nagyobb annál, mint amit én elmondtam.

— Azt, amelyen Evan ma délután belép az irodámba.

Mielőtt válaszolhattam volna, a telefonja megszólalt. Egyetlen pillantást vetett a kijelzőre, majd átadta nekem.

— Ezt neked kell felvenned.

A hívás Evané volt. A kijelzőn új üzenet jelent meg alatta: „Ha nem hozod el azt a mappát, valaki más fog eltűnni.”

Luca kinyújtotta a kezét a táskám felé, én pedig ösztönösen hátraléptem. Az ujjaim hozzáértek a táskában lapuló fekete irattartó kemény széléhez. Luca lassan kinyitotta a táska csatját, és a mappára tette a kezét…

2. RÉSZ

A fekete mappa sarka kikandikált a táskámból. Luca nem rántotta ki, csak két ujjal megérintette, mintha veszélyes tárgy lenne.

— Ezt kérte Evan?

Nem válaszoltam.

Az előcsarnok órája este hatot mutatott. A rézmutató másodpercenként koppant az üveglap alatt, és minden koppanás emlékeztetett arra, hogy még mindig életben van valaki, akit én sodortam bajba.

— Clare, ha most nem mondod el, mi van benne, holnap már nem biztos, hogy én tudok segíteni.

— Nem tudsz segíteni.

— Ezt négy év alatt egyszer sem mondtad nekem.

— Mert négy évig nem volt mit elveszítened.

Luca arca megkeményedett. Aztán a mappát kihúzta a táskámból. A zárja nem volt bekapcsolva. Amikor felnyitotta, három iratköteg, egy kis rézszínű kulcs és egy összehajtott, kockás füzet csúszott elő.

A kulcs láttán összeszorult a gyomrom.

— Honnan szerezted? — kérdezte.

— Az apám műhelyéből.

— Azt mondtad, az apád tíz éve meghalt.

— Így is van.

— Akkor miért került elő ma?

A kérdésre nem válaszoltam azonnal. Négy órával korábban Evan a konyhapultra dobta a kulcsot. Azt mondta, az apám régi szekrényéből hozta el, amelyet a családja raktárában őriztek. Azt is mondta, hogy a szekrény mögött talált valamit. Olyasmit, ami tönkreteheti Luca egész üzletét.

— Evan tudja, hogy az apám dolgozott a Duca-birodalomnak — mondtam végül.

Luca tekintete a füzetre siklott.

— Az apád neve Martin Bennett volt?

— Igen.

— Könyvelő a kikötői építkezésen?

Most én néztem rá döbbenten.

— Ismerted?

— A nevét ismertem. A halála után eltűnt egy teljes pénzügyi napló.

A szél nekivágta a forgóajtót az ütközőnek. A csattanástól összerezzentem.

— Evan szerint a napló ebben a füzetben van. Azt akarja, hogy adjam át neki, különben a húgomat, Nórát is bevonja az ügybe. Megtalálta a címét, a munkahelyét, mindent.

— És mit akar vele?

— Azt állítja, hogy Luca apja sikkasztott. Azt akarja, hogy fizessek neki, vagy nyilvánosságra hozza.

Luca lassan végiglapozta az iratokat. A papír szélén barna vízfolt terült szét, a tinta egy részét elmosta az idő. Az egyik oldalon az apám kézírását ismertem fel. A göcsörtös betűk között egy mondat állt: „Aki ezt megtalálja, ne higgyen a dátumoknak.”

— Miért nem jöttél hozzám előbb? — kérdezte Luca.

— Mert Evan azt mondta, hogy ha beszélek, Nóra meghal.

A mondat kimondva még szörnyűbbnek tűnt. Luca becsukta a füzetet.

— Nem ölte volna meg.

— Ezt honnan tudod?

— Mert aki ölni akar, nem küld figyelmeztető üzenetet. Aki küld, az időt akar vásárolni.

Ekkor a torony biztonsági vezetője, Tomas lépett ki a hátsó folyosóról. Az arca sápadt volt, a kezében egy összegyűrt barna borítékot szorongatott.

— Uram, a felvétel eltűnt a rendszerből — mondta. — De valaki hagyott itt valamit a huszonharmadik emeleten.

Luca átvette a borítékot.

— Ki tudott hozzáférni a szerverhez?

Tomas lenézett.

— Három ember. Én, a helyettesem és Evan Mercer.

A nevétől megfagyott bennem a vér.

Luca feltépte a borítékot, de nem a papírt nézte meg először. Egy apró, rózsaszínű műanyag kártya csúszott ki belőle. Nóra könyvtári belépőkártyája volt.

A hátoldalára valaki ezt írta: „Éjfélkor a régi kompnál. Egyedül gyere, Clare.”

— Nem mész oda — mondta Luca.

— A húgom ott lesz.

— Akkor sem mész egyedül.

— Ha meglát téged, bántani fogja.

Luca a zsebébe tette a kártyát, aztán Tomas felé fordult.

— Zárd le az egész épületet.

— Uram, ez már nem üzleti ügy.

— Tudom.

A telefonom újra rezgett. Ezúttal kép érkezett. Nóra állt rajta a kikötői könyvtár hátsó ajtajánál, mögötte egy fekete kabátos férfi árnyéka.

A kép alatt csak ennyi állt: „A tanú már úton van. Ha Luca meglátja, mindketten meghaltok.”

Azt hittem, ennél rosszabb üzenet nem érkezhet. Akkor Luca telefonja csörrent meg. Felvette, hallgatott néhány másodpercig, majd a kezéből kicsúszott a telefon.

— Ki volt az? — kérdeztem.

— A kikötői kórház.

— Mi történt?

Luca rám nézett.

— Azt mondták, az apád ma reggel még élt…

3. RÉSZ

— Azt mondták, az apád ma reggel még élt — ismételte Luca.

A mondat nem fért el a fejemben. Martin Bennett tíz éve halt meg egy raktártűzben. Én azonosítottam a hamvait, mert a teste felismerhetetlen volt. A temetésen egy rézszínű iránytűt tettem a koporsóba, amelyet gyerekkoromban tőle kaptam.

— Ez lehetetlen.

— A kórház igazgatója a vonalban vár — mondta Luca.

A régi tárgyalóba mentünk fel. Este hét óra tizenöt perc volt. A falon függő nagy óra üvege megrepedt, a hosszú mutató pedig minden körnél nyöszörgő hangot adott.

Luca kihangosította a hívást.

— Mondja elölről — utasította a férfit.

— Egy férfit hoztak be ma hajnalban a kikötő melletti raktárból — felelte az igazgató. — A zsebében Martin Bennett névre kiállított régi személyi igazolvány volt. Életben van, de súlyos állapotban. Amikor magához tért, csak egy nevet mondott: Clare.

A szék karfájába kapaszkodtam.

— Látta az arcát?

— Igen. A kórházi nyilvántartás szerint ő az ön édesapja.

Luca hirtelen Tomasra nézett.

— Küldj valakit a kórházhoz. Most.

— Már küldtem — mondta Tomas. — De előbb valamit tudnia kell.

A biztonsági vezető elővette a zsebéből a régi belépési naplót. A lapok széle megkeményedett a nedvességtől, a kapcsok pedig rozsdásak voltak.

— Nem Evan törölte a felvételt — mondta. — Én tettem.

Éreztem, ahogy kiszalad az erő a lábamból.

— Miért?

Tomas Luca elé helyezte a naplót.

— Mert Martin Bennett nem lopott. Ő próbálta megállítani a lopást. Tizenegy éve Luca apjának üzlettársa, Victor Duca hamis számlákkal utaltatta át a kikötő pénzét egy alapítványon keresztül. Martin rájött. Meg akarta mutatni Lucának, de Victor emberei elérték előbb.

Luca arca elsápadt.

— Az apám akkor már halott volt.

— Ezt hitte mindenki — felelte Tomas. — Victor elhitette magával. Martin tűzben halt meg, de a holttest nem az övé volt. A valódi Martin eltűnt, és azóta egy másik néven élt, mert Victor a lányával fenyegette meg.

A torkom kiszáradt.

— Miért nem mondta el nekem?

— Mert azt hitte, ha tudod, téged is megtalálnak — mondta Tomas. — Én segítettem neki elmenekülni. A felvételt azért töröltem, mert Evan ma este fel akarta kutatni a kórházat.

Luca az asztalra csapott.

— Evan tudta, hogy Martin él?

— Tudta. Ő szervezte a raktári találkozót. Azt hitte, a naplóval és Martinnal egyszerre fogja zsarolni magukat.

A tárgyaló ajtaja ekkor kivágódott. Evan állt benne, kezében egy pisztollyal. A kabátjáról olvadt víz csöpögött a márványpadlóra.

— Tedd le! — kiáltotta Luca.

— Ne mozdulj! — felelte Evan. — Clare, add ide a füzetet.

A kezem remegett, de nem léptem felé.

— Nóra hol van?

— Életben. Egyelőre.

— Hazudsz.

Evan elmosolyodott, és ebben a mosolyban nem maradt semmi abból a férfiból, akivel tizennégy hónapig együtt éltem.

— Nem én öltem meg az apádat. Victor Duca tette tönkre. Luca csak most próbálja ugyanazt rám kenni, amit a családja kezdett.

— A te aláírásod van a hamis számlákon — mondta Tomas.

Evan felé fordította a fegyvert.

— Te írtad alá a tanúvallomást.

Tomas nem hátrált.

— És te írtad alá a kórházi felvételt a saját neveddel.

Evan keze megrándult. Ekkor odalentről megszólalt a torony vészcsengője. A férfi hátranézett, én pedig a székről felkaptam a rézszínű kulcsot, és a lámpa felé dobtam. Az izzó szétrobbant.

A sötétben Luca rám vetette magát, Tomas pedig megragadta Evan karját. Dulakodás, egy tompa ütés, aztán a pisztoly a padlóra csúszott.

Amikor a vészfény felgyulladt, Evan már térden állt. A telefonja a földön világított.

Egy új üzenet érkezett rá Nórától: „Megtaláltam a második könyvet. Victor nem egyedül dolgozott.”

Luca felvette a telefont, és elolvasta a következő sort.

„Aki most a kórházban fekszik, nem az egyetlen túlélő.”

A folyosó végén ekkor megszólalt a kórházi orvos telefonja. Luca felvette, majd a szeme lassan a kezében tartott füzetre emelkedett…

A BEFEJEZÉS

Luca meglátta a második könyv utolsó oldalát…

A kórházi szobában minden korábbi bizonyosságunk összeomlott. Amit ott megtudtunk, az Evan tervét is átírta.

A betegápoló végre kimondta, kit hoztak be.
„Victor Duca életben van.”
Luca arca megfeszült.

😱 TUDD MEG, MIT TITKOLTAK EL →

👇 A történet befejezése már megnyílt.

Оцените статью