A liftben még a lélegzetemet is visszatartottam, amikor Luca Duca megnyomta a vészleállító gombot, és a kabin két emelet között megdermedt.
A mennyezeti lámpa egyszer felvillant, aztán halk zúgással elnémult. A kezemben szorongatott jegygyűrű úgy vágott a tenyerembe, mintha büntetni akarna azért, hogy végre levettem az ujjamról. A gyémánt hideg volt. Az ujjam körül fehér csík maradt.
— Indítsd újra a liftet — mondtam.
A hangom nyugodtnak tűnt, de a térdem remegett.
Luca nem a kezelőpanelre nézett. A krémszínű ingem mandzsettája alól kilátszott a négy vörös ujjlenyomat. Az egyik már lilulni kezdett.
— Ki fogott meg így?
— Senki.
— Clare.
Csak ő tudta úgy kimondani a nevemet, hogy az egyszerre hangozzon kérdésnek és parancsnak. Négy éve voltam a titkára a Duca-torony huszonharmadik emeletén. Láttam, ahogy üzletemberek elsápadnak tőle, ahogy gengszterek halkabbra veszik a hangjukat, és ahogy egyetlen pillantással eléri, hogy egy tárgyalóban mindenki becsukja a száját. De engem soha nem alázott meg.
Most mégis tőle féltem a legjobban. Nem azért, mert bántott volna, hanem mert ha elmondom az igazat, valaki más fogja megfizetni az árát.
A lift újra elindult. A motor mélyen felmorajlott, a gyomrom pedig összerándult. A táskámba süllyesztett telefonom rezegni kezdett. A kijelzőn Evan Mercer neve villogott.
Luca meglátta.
— Ő volt?
Lehunytam a szemem.
— Ne kérdezd.
— Ez nem válasz.
— Akkor tekintsd annak.
A kabin a földszinten megállt. Az ajtó kinyílt, én pedig kiléptem a márványpadlóra. A torony előcsarnokában karácsony előtti tömeg kavargott, a forgóajtón túl pedig hideg szél verte az utcát. A csuklómat azonnal a kabátom ujjába rejtettem.
— Clare — szólalt meg Luca mögöttem.
Nem fordultam meg.
— Holnap ne gyere be.
— Felmondok?
— Nem. Holnap beszélünk. Ma este pedig nem mész haza.
A torkom összeszorult.
— Nincs szükségem testőrre.
— Nem is testőrt ajánlottam. Egy helyet ajánlottam, ahol Evan nem ér el.
A nevétől úgy éreztem, mintha újra a falnak szorítana. Délután öt óra húszkor történt, a lakásunk konyhájában. Evan előbb a gyűrűmet követelte, aztán a telefonomat, végül a csuklómat markolta meg.
— Csak egy estére — mondtam.
Luca elővette a telefonját, és röviden beszélt valakivel. Nem hallottam a másik hangot, csak az ő válaszát.
— Készítsék elő a vendéglakást. És küldjék fel a biztonsági felvétel másolatát a huszonharmadik emeletről.
Megdermedtem.
— Milyen felvételt?
Luca rám nézett. A tekintete most nem volt hideg. Inkább úgy festett, mint aki már tudja, hogy a veszély sokkal nagyobb annál, mint amit én elmondtam.
— Azt, amelyen Evan ma délután belép az irodámba.
Mielőtt válaszolhattam volna, a telefonja megszólalt. Egyetlen pillantást vetett a kijelzőre, majd átadta nekem.
— Ezt neked kell felvenned.
A hívás Evané volt. A kijelzőn új üzenet jelent meg alatta: „Ha nem hozod el azt a mappát, valaki más fog eltűnni.”
Luca kinyújtotta a kezét a táskám felé, én pedig ösztönösen hátraléptem. Az ujjaim hozzáértek a táskában lapuló fekete irattartó kemény széléhez. Luca lassan kinyitotta a táska csatját, és a mappára tette a kezét…
2. RÉSZ
A fekete mappa sarka kikandikált a táskámból. Luca nem rántotta ki, csak két ujjal megérintette, mintha veszélyes tárgy lenne.
— Ezt kérte Evan?
Nem válaszoltam.
Az előcsarnok órája este hatot mutatott. A rézmutató másodpercenként koppant az üveglap alatt, és minden koppanás emlékeztetett arra, hogy még mindig életben van valaki, akit én sodortam bajba.
— Clare, ha most nem mondod el, mi van benne, holnap már nem biztos, hogy én tudok segíteni.
— Nem tudsz segíteni.
— Ezt négy év alatt egyszer sem mondtad nekem.
— Mert négy évig nem volt mit elveszítened.
Luca arca megkeményedett. Aztán a mappát kihúzta a táskámból. A zárja nem volt bekapcsolva. Amikor felnyitotta, három iratköteg, egy kis rézszínű kulcs és egy összehajtott, kockás füzet csúszott elő.
A kulcs láttán összeszorult a gyomrom.
— Honnan szerezted? — kérdezte.
— Az apám műhelyéből.
— Azt mondtad, az apád tíz éve meghalt.
— Így is van.
— Akkor miért került elő ma?
A kérdésre nem válaszoltam azonnal. Négy órával korábban Evan a konyhapultra dobta a kulcsot. Azt mondta, az apám régi szekrényéből hozta el, amelyet a családja raktárában őriztek. Azt is mondta, hogy a szekrény mögött talált valamit. Olyasmit, ami tönkreteheti Luca egész üzletét.
— Evan tudja, hogy az apám dolgozott a Duca-birodalomnak — mondtam végül.
Luca tekintete a füzetre siklott.
— Az apád neve Martin Bennett volt?
— Igen.
— Könyvelő a kikötői építkezésen?
Most én néztem rá döbbenten.
— Ismerted?
— A nevét ismertem. A halála után eltűnt egy teljes pénzügyi napló.
A szél nekivágta a forgóajtót az ütközőnek. A csattanástól összerezzentem.
— Evan szerint a napló ebben a füzetben van. Azt akarja, hogy adjam át neki, különben a húgomat, Nórát is bevonja az ügybe. Megtalálta a címét, a munkahelyét, mindent.
— És mit akar vele?
— Azt állítja, hogy Luca apja sikkasztott. Azt akarja, hogy fizessek neki, vagy nyilvánosságra hozza.
Luca lassan végiglapozta az iratokat. A papír szélén barna vízfolt terült szét, a tinta egy részét elmosta az idő. Az egyik oldalon az apám kézírását ismertem fel. A göcsörtös betűk között egy mondat állt: „Aki ezt megtalálja, ne higgyen a dátumoknak.”
— Miért nem jöttél hozzám előbb? — kérdezte Luca.
— Mert Evan azt mondta, hogy ha beszélek, Nóra meghal.
A mondat kimondva még szörnyűbbnek tűnt. Luca becsukta a füzetet.
— Nem ölte volna meg.
— Ezt honnan tudod?
— Mert aki ölni akar, nem küld figyelmeztető üzenetet. Aki küld, az időt akar vásárolni.
Ekkor a torony biztonsági vezetője, Tomas lépett ki a hátsó folyosóról. Az arca sápadt volt, a kezében egy összegyűrt barna borítékot szorongatott.
— Uram, a felvétel eltűnt a rendszerből — mondta. — De valaki hagyott itt valamit a huszonharmadik emeleten.
Luca átvette a borítékot.
— Ki tudott hozzáférni a szerverhez?
Tomas lenézett.
— Három ember. Én, a helyettesem és Evan Mercer.
A nevétől megfagyott bennem a vér.
Luca feltépte a borítékot, de nem a papírt nézte meg először. Egy apró, rózsaszínű műanyag kártya csúszott ki belőle. Nóra könyvtári belépőkártyája volt.
A hátoldalára valaki ezt írta: „Éjfélkor a régi kompnál. Egyedül gyere, Clare.”
— Nem mész oda — mondta Luca.
— A húgom ott lesz.
— Akkor sem mész egyedül.
— Ha meglát téged, bántani fogja.
Luca a zsebébe tette a kártyát, aztán Tomas felé fordult.
— Zárd le az egész épületet.
— Uram, ez már nem üzleti ügy.
— Tudom.
A telefonom újra rezgett. Ezúttal kép érkezett. Nóra állt rajta a kikötői könyvtár hátsó ajtajánál, mögötte egy fekete kabátos férfi árnyéka.
A kép alatt csak ennyi állt: „A tanú már úton van. Ha Luca meglátja, mindketten meghaltok.”
Azt hittem, ennél rosszabb üzenet nem érkezhet. Akkor Luca telefonja csörrent meg. Felvette, hallgatott néhány másodpercig, majd a kezéből kicsúszott a telefon.
— Ki volt az? — kérdeztem.
— A kikötői kórház.
— Mi történt?
Luca rám nézett.
— Azt mondták, az apád ma reggel még élt…
3. RÉSZ
— Azt mondták, az apád ma reggel még élt — ismételte Luca.
A mondat nem fért el a fejemben. Martin Bennett tíz éve halt meg egy raktártűzben. Én azonosítottam a hamvait, mert a teste felismerhetetlen volt. A temetésen egy rézszínű iránytűt tettem a koporsóba, amelyet gyerekkoromban tőle kaptam.
— Ez lehetetlen.
— A kórház igazgatója a vonalban vár — mondta Luca.
A régi tárgyalóba mentünk fel. Este hét óra tizenöt perc volt. A falon függő nagy óra üvege megrepedt, a hosszú mutató pedig minden körnél nyöszörgő hangot adott.
Luca kihangosította a hívást.
— Mondja elölről — utasította a férfit.
— Egy férfit hoztak be ma hajnalban a kikötő melletti raktárból — felelte az igazgató. — A zsebében Martin Bennett névre kiállított régi személyi igazolvány volt. Életben van, de súlyos állapotban. Amikor magához tért, csak egy nevet mondott: Clare.
A szék karfájába kapaszkodtam.
— Látta az arcát?
— Igen. A kórházi nyilvántartás szerint ő az ön édesapja.
Luca hirtelen Tomasra nézett.
— Küldj valakit a kórházhoz. Most.
— Már küldtem — mondta Tomas. — De előbb valamit tudnia kell.
A biztonsági vezető elővette a zsebéből a régi belépési naplót. A lapok széle megkeményedett a nedvességtől, a kapcsok pedig rozsdásak voltak.
— Nem Evan törölte a felvételt — mondta. — Én tettem.
Éreztem, ahogy kiszalad az erő a lábamból.
— Miért?
Tomas Luca elé helyezte a naplót.
— Mert Martin Bennett nem lopott. Ő próbálta megállítani a lopást. Tizenegy éve Luca apjának üzlettársa, Victor Duca hamis számlákkal utaltatta át a kikötő pénzét egy alapítványon keresztül. Martin rájött. Meg akarta mutatni Lucának, de Victor emberei elérték előbb.
Luca arca elsápadt.
— Az apám akkor már halott volt.
— Ezt hitte mindenki — felelte Tomas. — Victor elhitette magával. Martin tűzben halt meg, de a holttest nem az övé volt. A valódi Martin eltűnt, és azóta egy másik néven élt, mert Victor a lányával fenyegette meg.
A torkom kiszáradt.
— Miért nem mondta el nekem?
— Mert azt hitte, ha tudod, téged is megtalálnak — mondta Tomas. — Én segítettem neki elmenekülni. A felvételt azért töröltem, mert Evan ma este fel akarta kutatni a kórházat.
Luca az asztalra csapott.
— Evan tudta, hogy Martin él?
— Tudta. Ő szervezte a raktári találkozót. Azt hitte, a naplóval és Martinnal egyszerre fogja zsarolni magukat.
A tárgyaló ajtaja ekkor kivágódott. Evan állt benne, kezében egy pisztollyal. A kabátjáról olvadt víz csöpögött a márványpadlóra.
— Tedd le! — kiáltotta Luca.
— Ne mozdulj! — felelte Evan. — Clare, add ide a füzetet.
A kezem remegett, de nem léptem felé.
— Nóra hol van?
— Életben. Egyelőre.
— Hazudsz.
Evan elmosolyodott, és ebben a mosolyban nem maradt semmi abból a férfiból, akivel tizennégy hónapig együtt éltem.
— Nem én öltem meg az apádat. Victor Duca tette tönkre. Luca csak most próbálja ugyanazt rám kenni, amit a családja kezdett.
— A te aláírásod van a hamis számlákon — mondta Tomas.
Evan felé fordította a fegyvert.
— Te írtad alá a tanúvallomást.
Tomas nem hátrált.
— És te írtad alá a kórházi felvételt a saját neveddel.
Evan keze megrándult. Ekkor odalentről megszólalt a torony vészcsengője. A férfi hátranézett, én pedig a székről felkaptam a rézszínű kulcsot, és a lámpa felé dobtam. Az izzó szétrobbant.
A sötétben Luca rám vetette magát, Tomas pedig megragadta Evan karját. Dulakodás, egy tompa ütés, aztán a pisztoly a padlóra csúszott.
Amikor a vészfény felgyulladt, Evan már térden állt. A telefonja a földön világított.
Egy új üzenet érkezett rá Nórától: „Megtaláltam a második könyvet. Victor nem egyedül dolgozott.”
Luca felvette a telefont, és elolvasta a következő sort.
„Aki most a kórházban fekszik, nem az egyetlen túlélő.”
A folyosó végén ekkor megszólalt a kórházi orvos telefonja. Luca felvette, majd a szeme lassan a kezében tartott füzetre emelkedett…
Luca meglátta a második könyv utolsó oldalát…
A kórházi szobában minden korábbi bizonyosságunk összeomlott. Amit ott megtudtunk, az Evan tervét is átírta.
„Victor Duca életben van.”
Luca arca megfeszült.
😱 TUDD MEG, MIT TITKOLTAK EL →
👇 A történet befejezése már megnyílt.




