4. RÉSZ
— A második túlélő felébredt — mondta az orvos a vonalban. — És azt állítja, hogy maga, Luca, tudott mindenről.
A tárgyalóban mindenki mozdulatlanná vált.
Evan még mindig a padlón térdelt. A csuklóját Tomas egy szétszakadt nyakkendővel kötözte hátra. A fegyver két méterre hevert tőle, a vörös vészfény pedig ütemesen villant a fényes csövön.
Luca lassan letette a telefont.
— Ki az? — kérdeztem.
— Victor Duca.
A név úgy zuhant közénk, mint egy lezárt pinceajtó mögül feltörő kiáltás.
Luca apja tizenegy éve halott volt. Ezt a város minden újságja megírta. A temetésén Luca fekete márványkoporsó mellett állt, és egyetlen könnyet sem ejtett. Én akkor még nem dolgoztam neki, csak a fényképeket láttam egy régi magazinban.
— Hazudsz — mondta Evan.
— Bárcsak hazudnék — felelte Luca.
A kórházból újabb üzenet érkezett. Az orvos felolvasta, amit Victor mondott:
— „A fiam nem lopott. A fiam fedezett engem.”
Luca arca megfeszült.
— Menjünk a kórházba.
— Evan? — kérdeztem.
Tomas a földre nézett férfira pillantott.
— Őt nem vihetjük magunkkal.
— Nem is akarom — mondta Luca. — De ha Victor beszél, mindenkiért beszélni fog.
A következő húsz percben a torony folyosói úgy nyeltek el bennünket, mintha az épület maga is tudná, hogy valami régi és rothadt dolog végre felszakadt. A biztonsági őrök leeresztették a fémrácsokat, a liftek közül csak egy működött. Én Luca mellett álltam a kabinban, és a csuklómon éreztem a fájdalom lüktetését.
— Miért nem mondtad el soha, hogy Victor után nyomoztál? — kérdeztem.
— Mert nem nyomoztam.
— Akkor miért tudtál Martinról?
Luca lehajtotta a fejét.
— Mert a saját apám adott nekem egy feladatot, amikor még tizenkilenc éves voltam. Azt mondta, ha valaha kiderül az igazság, védjem meg a Duca nevet. Nem azt, amit tett, hanem azt, amit felépített.
— És közben Martin elrejtőzött.
— Én azt hittem, meghalt.
— Azt hitted, vagy el akartad hinni?
A lift megállt a földszinten. Luca nem válaszolt.
A kórház éjfél előtt zsúfolt volt. A kikötő felől hozott betegek miatt a folyosón fertőtlenítőszer és sós víz szaga keveredett. Nórát a sürgősségi osztály mellett találtuk meg. A haja nedves volt, egyik kezében egy bögre kihűlt tea, a másikban egy vastag könyv.
Amikor meglátott, hozzám rohant.
— Clare, jól vagy?
Átöleltem. A bögréből tea csöpögött a padlóra.
— Evan elrabolt?
— Nem. Én követtem őt. A könyvtárban találtam meg a második könyvet.
Luca a kötetre nézett.
— Mi van benne?
Nóra kinyitotta. A lapok közül egy összehajtott számla esett ki.
— Nem egy könyvelési napló. Ez egy adományozási jegyzék. Victor pénzt utalt át egy alapítványnak, de az alapítvány soha nem létezett. A számlán az aláíró neve nem Victoré.
Luca felvette a papírt. Sokáig nézte.
— Az én aláírásom.
A folyosó végén kinyílt egy ajtó. Egy orvos lépett ki.
— Mr. Duca, az apja beszélni akar önnel. De csak egy ember mehet be.
— Én megyek — mondta Luca.
— Én is — feleltem.
Az orvos rám nézett.
— Családtag?
— A lánya — mondtam.
Luca nem tiltakozott.
Victor egy elsötétített szobában feküdt. A nyakán vezetékek futottak, a bőre sárgás volt, de a tekintete éles maradt. Amikor meglátott, elmosolyodott.
— Clare Bennett. Martin lánya.
— Maga tette tönkre az apámat.
— Igen.
A válasz olyan gyorsan jött, hogy hátraléptem.
Luca az ágy mellé állt.
— Miért hagytad életben?
— Mert a halott ember nem tudott volna dolgozni. Azt akartam, hogy vezesse át a pénzt, és amikor ellenállt, kicseréltem a személyazonosságát. A tűzben egy másik férfi halt meg. Martin tíz évig egy kikötői raktár alatt élt, mert a lányát fenyegettem.
— Engem? — kérdeztem.
— Téged és a húgodat. Amikor Martin végül megpróbált kapcsolatba lépni veled, Evan talált rá.
Luca a papírt az ágyneműre dobta.
— Az én aláírásom miért szerepel az alapítványi számlán?
Victor szemében először jelent meg valami, ami nem kegyetlenség volt, hanem fáradtság.
— Mert én hamisítottam. De a pénzt te juttattad el az árvaházaknak.
— Ezt nem értem.
— Azt hittem, így jóváteszem, amit tettem. A fiad… nem, a fiam rájött, hogy a számlák hamisak. Ő segített Martinnek megszökni.
Luca hátralépett.
— Te azt mondtad, én fedeztem a lopást.
— Ezt kellett hinned. Ha tudod, hogy én éltem, utánam jössz. És akkor megöllek.
A szoba monitorja szabályosan pittyegett. A hang minden mondat után visszarántott a jelenbe.
— Evan honnan tudott mindent? — kérdeztem.
Victor rám nézett.
— A férfi, akit a fiam bérelt, hogy elrejtse Martint, Evan apja volt. Evan a régi iratokból megtudta, hogy a családja pénzt kapott ezért. Azt hitte, ha megszerzi a naplót, mindent megvásárolhat. Aztán megijedt, amikor Martin nem engedelmeskedett.
— Nóra elrablásával fenyegetett — mondtam.
— Mert tudta, hogy te vagy Luca gyenge pontja.
Luca keserűen felnevetett.
— Négy éve dolgozik mellettem. Te tudtad, hogy Clare a gyenge pontom?
Victor lehunyta a szemét.
— Nem. Én csak azt tudtam, hogy egyszer majd lesz valaki, akit nem engedsz elpusztítani.
Luca felém fordult. A vállán megfeszült a fekete zakó.
— Nem vagyok gyenge pont.
— Nem — feleltem. — De ember vagy.
A mondat után nem lett könnyebb. Nem bocsátottam meg Victornak. Nem lehetett. Tíz évnyi félelem nem tűnik el attól, hogy egy beteg ember végre kimondja a nevét.
A kórházi folyosón Evanre vártunk, akit Tomas az egyik külön helyiségben őrzött. Mire odaértünk, már három újságíró és a kikötői alapítvány kuratóriumának elnöke állt a bejáratnál. Nóra elküldte nekik a második könyv lapjait. A bizonyíték kikerült a falak közül.
Evan felnézett ránk.
— Clare, én csak pénzt akartam. Aztán már nem tudtam visszafordulni.
— A csuklómat is a pénz miatt szorítottad meg?
— Nem akartalak bántani.
— Mégis megtetted.
A szeme Luca felé villant.
— Ő sem jobb nálam.
Luca közelebb lépett.
— Lehet. De én nem kértem tőled a jegygyűrűdet fegyverként.
Evan tekintete a kezemre esett. A gyűrűt még mindig a zsebemben tartottam. Elővettem, és a folyosói hulladékgyűjtőbe ejtettem. A fém koppanva esett a papírpoharak közé.
Nóra mellettem állt.
— Biztos vagy benne?
— Abban biztos vagyok, hogy többé nem hordom.
Victor aznap éjjel vallomást tett. Nem a tárgyalótermekben, nem a kamerák előtt, hanem egy kórházi ágyon, ahol minden levegővételért meg kellett küzdenie. A bizonyítékokat átadták azoknak, akiknek dolguk volt velük, Evan pedig elveszítette a zsarolásból felépített egész tervét. Nem maradt titka, amellyel irányíthatott volna bennünket.
Martin másnap reggel magához tért. A kórházi ágy mellett álltam, amikor kinyitotta a szemét.
— Nem kellett volna megtalálnod — suttogta.
— Tíz évig azt hittem, eltemettelek.
— Féltem.
— Én is.
Megfogta a kezemet. Az ujjai gyengék voltak, de ugyanúgy remegtek, mint amikor gyerekként a műhelyben megmutatta, hogyan kell egy iránytűt észak felé fordítani.
Luca az ajtónál maradt.
Martin ránézett.
— A fiad nem olyan, mint az apja.
— Ezt még tanulom — mondta Luca.
— Akkor tanulj gyorsan. A lányom nem vár örökké.
Luca közelebb jött, és letette az asztalra a rézszínű kulcsot.
— Ezt a műhelyedben találtad?
Martin bólintott.
— A régi szekrény nyitja. A valódi napló ott van.
Nóra felkapta a fejét.
— A könyvben nem volt benne?
— Csak a másolat. Az eredetit soha nem bíztam senkire.
Luca a kulcsra nézett, aztán rám.
— Holnap visszamegyünk az apád műhelyébe.
A szívem összeszorult. Nem azért, mert minden rendben lett volna. Semmi sem volt rendben. Martinnek hosszú gyógyulás várt rá, Victornak felelnie kellett, Evan pedig elvesztette azt a nőt, akit pénzzel és fenyegetéssel akart magához kötni.
De a kulcs ott feküdt az asztalon, és végre nem egy zsarolás ígéretét jelentette.
Martin megmozdította a kezét.
— Clare, nézd meg, merre mutat.
Az iránytűt, amelyet a temetésén a koporsóba képzeltem, Nóra vette elő a táskájából. Az üvegén mély karcolás futott végig. Martin ujjai közé tette.
A mutató sokáig remegett.
Aztán észak felé fordult.
— Most már hazamehetünk — mondta Martin, és a rézszínű kulcs halkan megcsörrent a takarón.
Missed the beginning?




