4. RÉSZ — A liftben levettem a jegygyűrűmet, Luca pedig meglátta a csuklómon a nyomokat, és hirtelen megállította a kabint

4. RÉSZ

— A második túlélő felébredt — mondta az orvos a vonalban. — És azt állítja, hogy maga, Luca, tudott mindenről.

A tárgyalóban mindenki mozdulatlanná vált.

Evan még mindig a padlón térdelt. A csuklóját Tomas egy szétszakadt nyakkendővel kötözte hátra. A fegyver két méterre hevert tőle, a vörös vészfény pedig ütemesen villant a fényes csövön.

Luca lassan letette a telefont.

— Ki az? — kérdeztem.

— Victor Duca.

A név úgy zuhant közénk, mint egy lezárt pinceajtó mögül feltörő kiáltás.

Luca apja tizenegy éve halott volt. Ezt a város minden újságja megírta. A temetésén Luca fekete márványkoporsó mellett állt, és egyetlen könnyet sem ejtett. Én akkor még nem dolgoztam neki, csak a fényképeket láttam egy régi magazinban.

— Hazudsz — mondta Evan.

— Bárcsak hazudnék — felelte Luca.

A kórházból újabb üzenet érkezett. Az orvos felolvasta, amit Victor mondott:

— „A fiam nem lopott. A fiam fedezett engem.”

Luca arca megfeszült.

— Menjünk a kórházba.

— Evan? — kérdeztem.

Tomas a földre nézett férfira pillantott.

— Őt nem vihetjük magunkkal.

— Nem is akarom — mondta Luca. — De ha Victor beszél, mindenkiért beszélni fog.

A következő húsz percben a torony folyosói úgy nyeltek el bennünket, mintha az épület maga is tudná, hogy valami régi és rothadt dolog végre felszakadt. A biztonsági őrök leeresztették a fémrácsokat, a liftek közül csak egy működött. Én Luca mellett álltam a kabinban, és a csuklómon éreztem a fájdalom lüktetését.

— Miért nem mondtad el soha, hogy Victor után nyomoztál? — kérdeztem.

— Mert nem nyomoztam.

— Akkor miért tudtál Martinról?

Luca lehajtotta a fejét.

— Mert a saját apám adott nekem egy feladatot, amikor még tizenkilenc éves voltam. Azt mondta, ha valaha kiderül az igazság, védjem meg a Duca nevet. Nem azt, amit tett, hanem azt, amit felépített.

— És közben Martin elrejtőzött.

— Én azt hittem, meghalt.

— Azt hitted, vagy el akartad hinni?

A lift megállt a földszinten. Luca nem válaszolt.

A kórház éjfél előtt zsúfolt volt. A kikötő felől hozott betegek miatt a folyosón fertőtlenítőszer és sós víz szaga keveredett. Nórát a sürgősségi osztály mellett találtuk meg. A haja nedves volt, egyik kezében egy bögre kihűlt tea, a másikban egy vastag könyv.

Amikor meglátott, hozzám rohant.

— Clare, jól vagy?

Átöleltem. A bögréből tea csöpögött a padlóra.

— Evan elrabolt?

— Nem. Én követtem őt. A könyvtárban találtam meg a második könyvet.

Luca a kötetre nézett.

— Mi van benne?

Nóra kinyitotta. A lapok közül egy összehajtott számla esett ki.

— Nem egy könyvelési napló. Ez egy adományozási jegyzék. Victor pénzt utalt át egy alapítványnak, de az alapítvány soha nem létezett. A számlán az aláíró neve nem Victoré.

Luca felvette a papírt. Sokáig nézte.

— Az én aláírásom.

A folyosó végén kinyílt egy ajtó. Egy orvos lépett ki.

— Mr. Duca, az apja beszélni akar önnel. De csak egy ember mehet be.

— Én megyek — mondta Luca.

— Én is — feleltem.

Az orvos rám nézett.

— Családtag?

— A lánya — mondtam.

Luca nem tiltakozott.

Victor egy elsötétített szobában feküdt. A nyakán vezetékek futottak, a bőre sárgás volt, de a tekintete éles maradt. Amikor meglátott, elmosolyodott.

— Clare Bennett. Martin lánya.

— Maga tette tönkre az apámat.

— Igen.

A válasz olyan gyorsan jött, hogy hátraléptem.

Luca az ágy mellé állt.

— Miért hagytad életben?

— Mert a halott ember nem tudott volna dolgozni. Azt akartam, hogy vezesse át a pénzt, és amikor ellenállt, kicseréltem a személyazonosságát. A tűzben egy másik férfi halt meg. Martin tíz évig egy kikötői raktár alatt élt, mert a lányát fenyegettem.

— Engem? — kérdeztem.

— Téged és a húgodat. Amikor Martin végül megpróbált kapcsolatba lépni veled, Evan talált rá.

Luca a papírt az ágyneműre dobta.

— Az én aláírásom miért szerepel az alapítványi számlán?

Victor szemében először jelent meg valami, ami nem kegyetlenség volt, hanem fáradtság.

— Mert én hamisítottam. De a pénzt te juttattad el az árvaházaknak.

— Ezt nem értem.

— Azt hittem, így jóváteszem, amit tettem. A fiad… nem, a fiam rájött, hogy a számlák hamisak. Ő segített Martinnek megszökni.

Luca hátralépett.

— Te azt mondtad, én fedeztem a lopást.

— Ezt kellett hinned. Ha tudod, hogy én éltem, utánam jössz. És akkor megöllek.

A szoba monitorja szabályosan pittyegett. A hang minden mondat után visszarántott a jelenbe.

— Evan honnan tudott mindent? — kérdeztem.

Victor rám nézett.

— A férfi, akit a fiam bérelt, hogy elrejtse Martint, Evan apja volt. Evan a régi iratokból megtudta, hogy a családja pénzt kapott ezért. Azt hitte, ha megszerzi a naplót, mindent megvásárolhat. Aztán megijedt, amikor Martin nem engedelmeskedett.

— Nóra elrablásával fenyegetett — mondtam.

— Mert tudta, hogy te vagy Luca gyenge pontja.

Luca keserűen felnevetett.

— Négy éve dolgozik mellettem. Te tudtad, hogy Clare a gyenge pontom?

Victor lehunyta a szemét.

— Nem. Én csak azt tudtam, hogy egyszer majd lesz valaki, akit nem engedsz elpusztítani.

Luca felém fordult. A vállán megfeszült a fekete zakó.

— Nem vagyok gyenge pont.

— Nem — feleltem. — De ember vagy.

A mondat után nem lett könnyebb. Nem bocsátottam meg Victornak. Nem lehetett. Tíz évnyi félelem nem tűnik el attól, hogy egy beteg ember végre kimondja a nevét.

A kórházi folyosón Evanre vártunk, akit Tomas az egyik külön helyiségben őrzött. Mire odaértünk, már három újságíró és a kikötői alapítvány kuratóriumának elnöke állt a bejáratnál. Nóra elküldte nekik a második könyv lapjait. A bizonyíték kikerült a falak közül.

Evan felnézett ránk.

— Clare, én csak pénzt akartam. Aztán már nem tudtam visszafordulni.

— A csuklómat is a pénz miatt szorítottad meg?

— Nem akartalak bántani.

— Mégis megtetted.

A szeme Luca felé villant.

— Ő sem jobb nálam.

Luca közelebb lépett.

— Lehet. De én nem kértem tőled a jegygyűrűdet fegyverként.

Evan tekintete a kezemre esett. A gyűrűt még mindig a zsebemben tartottam. Elővettem, és a folyosói hulladékgyűjtőbe ejtettem. A fém koppanva esett a papírpoharak közé.

Nóra mellettem állt.

— Biztos vagy benne?

— Abban biztos vagyok, hogy többé nem hordom.

Victor aznap éjjel vallomást tett. Nem a tárgyalótermekben, nem a kamerák előtt, hanem egy kórházi ágyon, ahol minden levegővételért meg kellett küzdenie. A bizonyítékokat átadták azoknak, akiknek dolguk volt velük, Evan pedig elveszítette a zsarolásból felépített egész tervét. Nem maradt titka, amellyel irányíthatott volna bennünket.

Martin másnap reggel magához tért. A kórházi ágy mellett álltam, amikor kinyitotta a szemét.

— Nem kellett volna megtalálnod — suttogta.

— Tíz évig azt hittem, eltemettelek.

— Féltem.

— Én is.

Megfogta a kezemet. Az ujjai gyengék voltak, de ugyanúgy remegtek, mint amikor gyerekként a műhelyben megmutatta, hogyan kell egy iránytűt észak felé fordítani.

Luca az ajtónál maradt.

Martin ránézett.

— A fiad nem olyan, mint az apja.

— Ezt még tanulom — mondta Luca.

— Akkor tanulj gyorsan. A lányom nem vár örökké.

Luca közelebb jött, és letette az asztalra a rézszínű kulcsot.

— Ezt a műhelyedben találtad?

Martin bólintott.

— A régi szekrény nyitja. A valódi napló ott van.

Nóra felkapta a fejét.

— A könyvben nem volt benne?

— Csak a másolat. Az eredetit soha nem bíztam senkire.

Luca a kulcsra nézett, aztán rám.

— Holnap visszamegyünk az apád műhelyébe.

A szívem összeszorult. Nem azért, mert minden rendben lett volna. Semmi sem volt rendben. Martinnek hosszú gyógyulás várt rá, Victornak felelnie kellett, Evan pedig elvesztette azt a nőt, akit pénzzel és fenyegetéssel akart magához kötni.

De a kulcs ott feküdt az asztalon, és végre nem egy zsarolás ígéretét jelentette.

Martin megmozdította a kezét.

— Clare, nézd meg, merre mutat.

Az iránytűt, amelyet a temetésén a koporsóba képzeltem, Nóra vette elő a táskájából. Az üvegén mély karcolás futott végig. Martin ujjai közé tette.

A mutató sokáig remegett.

Aztán észak felé fordult.

— Most már hazamehetünk — mondta Martin, és a rézszínű kulcs halkan megcsörrent a takarón.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью