4. RÉSZ
…A hang Brenda férjéé volt.
– Jack, ne hagyd, hogy a feleségem egyedül vigye el ezt az egészet.
Brenda úgy fordult felé, mintha a férfi nem a telefonban, hanem közvetlenül előtte állna. Graham arca megkeményedett.
– Henry Henderson írta alá a fejlesztési megállapodást – mondta a telefon másik végén az igazgató. – A pénzügyi tervben az áll, hogy a szabályzat megszegéséből származó bírságokkal finanszírozzák az új arculati programot.
– Maga küldte el a mellékletet? – kérdeztem.
– Igen. Ma reggel.
– Miért?
Keserű nevetés hallatszott.
– Mert Brenda megpróbálta rám hárítani az egészet. Azt mondta, ha a terv kudarcot vall, én erőltettem a bírságokat. Azt hitte, a fejlesztői irodában nem maradnak meg a levelek.
Brenda a telefon felé nyúlt, de én elhúztam előle a készüléket.
– Henry, hol van most?
– A bizottság irodájában. Az eredeti jegyzőkönyvek nálam vannak. Grahamnek elküldtem őket, mielőtt Brenda rájött volna.
Graham lehunyta a szemét, majd lassan kifújta a levegőt.
– A dokumentumok megérkeztek – mondta. – Mindent látok.
Brenda hozzálépett.
– Henry, ezt megbeszélhetjük.
– Három éve beszéljük meg – felelte a férfi. – Te mindig azt mondtad, csak átmeneti szigorítás kell. Aztán már nem az volt a kérdés, ki fizet, hanem hogy ki mer ellenkezni.
Az utcán senki sem nézett a másikra. Az emberek a földön heverő szabályzatot figyelték, azt a nyitott könyvet, amelyből egyetlen lap elegendő volt ahhoz, hogy a „harmónia” mögül előbújjon a pénz.
Brenda rám nézett.
– Jack, én nem akartam elveszíteni a házadat.
– De készen álltál rá, hogy elindítsd az eljárást.
– Csak azt akartam, hogy fizesd ki a bírságot, amíg mindenki megérti, hogy nincs választása.
– Ez nem félreértés volt.
Nem vitatkozott. A kesztyűs kezével végigsimított a homlokán. A kertészkesztyű egyik varrása elszakadt, és a hüvelykujjánál kibukkant a bőre.
Graham becsukta a mappát.
– Brenda, lemondasz a bizottsági elnöki tisztségről, visszavonod a felszólítást, és huszonnégy órán belül értesíted minden tulajdonost a teljes szabályzatról. Ezenkívül a fejlesztési megállapodást nyilvánosságra kell hoznod.
– És ha nem teszem?
– Akkor a tulajdonosok rendkívüli közgyűlést hívnak össze. Henry már eljuttatta nekik a dokumentumokat.
– Te ezt megtetted? – kérdezte Brenda a férjétől.
– Igen.
– A saját feleséged ellen?
– A saját feleségem miatt túl sokáig hallgattam.
Ez a mondat jobban sújtott le rá, mint bármilyen kiabálás.
Ekkor a fejlesztő igazgatója újra megszólalt a telefonban.
– Jack, van még egy dolog. A hátsó telekrészre tett vételi ajánlatunkat tegnap visszavontuk. A terveinkben ugyanis szükség lett volna a maga kerítésének elbontására, és most kiderült, hogy erre semmilyen jogunk nincs.
A kerítésre néztem. A cédrusdeszkák még csupaszak voltak, a próbafelület pedig különös, rozsdás csillogással jelezte, mi fog történni rajtuk.
– Tehát ezért sürgették ennyire az egységes arculatot – mondtam.
– A kerítés akadályozta volna a látványtervet – felelte. – Ha mindenki bézsre fest, könnyebb lett volna rávenni a tulajdonosokat a bontásra.
Brenda lehajtotta a fejét.
– Ezt nem tudtam.
– De elhitted nekik, amikor azt mondták, a szabályzat mindent megenged – felelte Graham.
A keverőgép mellett álló Mike felém nézett.
– Még mindig fel akarod rakni a homokot?
A kérdés egyszerű volt, a válasz már nem.
Azért rendeltem meg a három tonna ásványi anyagot, mert nem akartam, hogy egy pontatlan mondat miatt elvegyék tőlem a döntés jogát. De most már nem kellett bizonyítanom, hogy igazam van. A dokumentumok megtették helyettem.
– Igen – mondtam.
Brenda felkapta a fejét.
– Miért?
– Mert a szabályzat szerint megfelel. És mert a kerítés az enyém.
Mike bólintott, majd felvette a védőszemüvegét.
Az első deszkát délben kezdtük el bevonni. A kötőanyag vastag, mézes színű rétegben terült el a cédruson. Mike rászórta a Mojave-sivatagból érkezett szemcséket, én pedig egy lapos acélsimítóval belenyomtam őket a felületbe.
A homok nem úgy nézett ki, mint egy festék.
Nem is kellett annak látszania.
A kerítésen minden szemcse külön apró történetnek tűnt: vörös, okkersárga, néhol fekete. A floridai nap rájuk sütött, és a deszkák nem bézsnek, hanem mély, meleg földszínűnek látszottak.
Délután kettőkor rendkívüli lakógyűlést tartottak a közösségi teremben. A mennyezeti ventilátor nyikorgott, az asztalon műanyag poharak sorakoztak, és a hátsó falon még ott függött a „Közös harmóniánk” felirat.
Brenda állt az asztal végén.
– Lemondok az elnöki tisztségről – mondta.
A teremben senki sem tapsolt.
– Visszavonom Jack Morris valamennyi bírságát. A közösség számlájáról visszafizetjük a már beszedett összegeket. A fejlesztési megállapodást pedig minden tulajdonos megkapja.
Egy férfi a hátsó sorból felemelte a kezét.
– Miért nem mondtad el ezt korábban?
Brenda sokáig nézte az asztalra tett elszakadt kesztyűjét.
– Mert azt hittem, ha elég szorosan tartom a szabályokat, nem kell bevallanom, hogy félek a változástól.
– Mitől féltél? – kérdezte Mrs. Alvarez.
– Attól, hogy a környék elveszíti azt a formát, amelyet megszoktunk. Aztán rájöttem, hogy nem a környéket védtem. Csak azt a látszatot, hogy én irányítom.
Henry hátul ült, lehajtott fejjel. Nem ment Brenda mellé. De amikor a nő leült, elé tolta a vizet.
A gyűlés végén Graham odajött hozzám.
– Az ügyvédednek igaza volt – mondta. – A szellemes megoldás önmagában nem véd meg. De maga ezúttal nem csak szellemes volt. Mindent dokumentált.
– És ha nem találta volna meg a mellékletet?
– Akkor nagyon drága, nagyon csúnya kerítése lett volna.
– Most is az lesz.
– Igen. De teljesen szabályos.
A következő napokban az egész kerítés elkészült. Az utolsó deszka aljára Mike egy apró fémlapot csavart, amelyen ez állt: „Anyag: természetes Mojave-ásványi szemcse, eredetigazolással.”
Nem dicsekvésnek szántam.
Emlékeztetőnek.
Brenda hetekig nem jött át hozzám. Aztán egy csütörtök reggelen ott állt a kerítésnél, immár kertészkesztyű nélkül. A kezében nem felszólítás, hanem egy köteg frissen nyomtatott szabályzat volt.
– Ezt minden házhoz elviszem – mondta.
– Láttam a közgyűlési jegyzőkönyvet.
– A fejlesztő visszalépett. A közös alapot felosztjuk, és új bizottságot választunk.
– Henry?
– Elköltözik egy időre a nővéréhez. A házasságunkról majd később döntünk.
Nem kérdeztem többet.
Brenda a kerítésre nézett.
– Megérinthetem?
– Ha nem akarja lekaparni.
Elmosolyodott, de a mosoly gyorsan elhalt. Az ujjbegyével végigsimított egy deszkán. A megszilárdult gyanta finoman csillogott, a homokszemcsék pedig nem mozdultak.
– Ez tényleg homok – mondta.
– A szabályzat szerint sivatagi homok felület.
– Tudom.
A zsebéből elővette a régi narancssárga felszólítást, összehajtotta, és a kezemben lévő iratköteg tetejére tette.
– Ezt is tartsa meg.
– Miért?
– Hogy emlékeztesse, milyen könnyű valakit arra kényszeríteni, hogy engedelmeskedjen egy olyan szabálynak, amelyet senki sem olvasott végig.
A kerítés mögött a keverőgép állt, rajta még ott száradt egy vékony vöröses réteg. Mike aznap délután jött volna érte.
Brenda elindult az utcán, de a sarkon visszafordult.
– Jack!
– Igen?
– A színnek nincs hivatalos neve, ugye?
– Most már van.
– Mi?
A kerítés alján lévő fémlapra mutattam.
– Mojave-sivatagi szemcse.
Brenda bólintott, aztán továbbment. Én pedig a frissen bevont deszkára tettem a tenyeremet, ahol a nap melegén át még érezni lehetett a cédrus gyantás illatát és a sivatag száraz, vörös porát.
Missed the beginning?



