4. RÉSZ
– A tiéd. És ha valóban nem írtad alá, akkor valaki a neveddel újabb hitelt próbált felvenni ma reggel…
A tárgyalóban minden tekintet rám szegeződött.
– Küldd át – mondtam.
– Már megtettem. Ne nyúlj hozzá, ne válaszolj rá, és ne hagyd, hogy bárki elvigye az eredeti iratokat.
A hívás megszakadt.
A telefonom kijelzőjén egy új levél várt. A csatolmányban egy hitelkérelem szerepelt, amely szerint én további kétszázötvenezer dolláros személyes garanciát vállalok az Alder Row bővítésére.
Az alján az én nevem állt.
A kézírás nem az enyém volt.
Helen a vállam fölött olvasott.
– Frank, én ezt soha nem láttam.
Elise arca megváltozott.
– Nolan, te tudtál erről?
– Ez csak egy tervezet volt.
– Az én apám nevén.
– A banknak kellett valami, amivel időt nyerünk.
– Hamis aláírással?
Nolan az asztal szélébe kapaszkodott. Az imént még magabiztos férfi volt, aki azt hitte, a megfelelő hangszínnel minden helyzetet irányítani lehet. Most úgy nézett körül, mintha a falak is ellene tanúskodnának.
– Nem írtam alá – mondta.
Mara szomorúan nézett rá.
– De te kérted meg a könyvelődet, hogy másolja le Frank régi aláírását.
Elise felkapta a fejét.
– Te ezt is tudtad?
– Nem volt más út – ismételte Nolan.
Ezúttal nem kiabáltam.
– Mindig van más út. Csak nem mindegyik vezet ahhoz az élethez, amit magadnak kitaláltál.
Peter negyedórával később érkezett. A kezében barna kartondosszié volt, amelyet a mellkasához szorított. Nem mondta meg, mi történt volna, ha a bank elfogadja a kérelmet. Nem kellett. A számokból már látszott: az Alder Row harmincegy egymást követő hónapban veszteséges volt. A bevétel nőtt, de a kiadások gyorsabban. Elise és Nolan közben egyre nagyobb tulajdonosi kifizetéseket vettek fel.
A vállalkozás nem egyszerűen bajban volt.
A vállalkozás más pénzén játszotta el, hogy sikeres.
– A cég még megmenthető – mondta Peter. – De csak akkor, ha a tulajdonosok visszaadják a jogtalanul kivett összegeket, eladják a második bemutatótermet, és lemondanak a fényűző kiadásokról.
Nolan felnevetett.
– És ki fogja ezt finanszírozni?
– Senki – felelte Peter.
Elise lehunyta a szemét. Én arra számítottam, hogy sírni kezd, vagy engem hibáztat. Ehelyett kihúzta magát.
– A második bemutatótermet eladjuk.
Nolan ránézett.
– Ezt nem döntheted el egyedül.
– De. A te pénzmosodád nélkül legalább tudom, mivel állunk szemben.
A szó keményen koppant az asztalon.
Nolan felém fordult.
– Frank, beszélj vele.
– Nem fogok közétek állni.
– Ő a lányod.
– Éppen ezért nem fogok tovább hazudni helyetted.
Elise ekkor felállt, és levette a falról a nagy, aranyszegélyű fotót, amelyen ő és Nolan egy magazin címlapján szerepeltek. A kép mögött a fal halványabb volt.
– Ezt is visszavisszük – mondta.
– Mit csinálsz? – kérdezte Nolan.
– Kivesszük az életünkből mindazt, ami csak azért létezett, mert apa csendben fizetett.
Aznap délután Helen és én hazamentünk. A nappali asztalán még mindig ott állt a citromos sütemény. A széle kemény lett, de a közepe puha maradt. Helen késsel levágta a megszáradt mázat.
– Nem akarom, hogy elveszítsük őt – mondta.
– Nem kell elveszítenünk. De neki kell eldöntenie, ki akar lenni Nolan nélkül.
– És ha minket hibáztat?
– Akkor legalább nem pénzért marad mellettünk.
Három nap múlva Elise egyedül jött hozzánk. Nem viselt sminket, és kezében nem volt drága táska. A bejárati szőnyegen megállt, mintha nem tudná, szabad-e belépnie.
Helen odament hozzá.
– Gyere be.
Elise sírva ölelte meg. Helen sokáig tartotta, de nem mondta, hogy minden rendben lesz.
A konyhaasztalnál Elise mindent elmondott, amit addig nem mert. Nolan hónapok óta azt ismételgette neki, hogy ha nem mutatják gazdagnak magukat, elveszítik az ügyfeleket. Ő pedig egyre jobban szégyellte a szüleit, mert azt hitte, a szerénységük visszahúzza.
– Anya, amikor azt mondtam, hogy ne beszélj a tanításról, nem gondoltam át.
Helen ujjaival a csésze fülét simította.
– De kimondtad.
– Tudom.
– És utána sem álltál meg.
Elise lehajtotta a fejét.
– Féltem, hogy ha beismerem, milyen rosszul megy minden, apa megszünteti a segítséget.
– Nem a pénztől féltél a legjobban – mondtam. – Hanem attól, hogy kiderül, nem az a sikeres nő vagy, akinek mutattad magad.
Elise sokáig nézett rám.
– Igazad van.
Ez nem törölt ki semmit. De először nem próbálta meg szebbre festeni a történetet.
A következő hetekben eladták a második bemutatótermet, visszafizették azt a pénzt, amelyet Nolan testvérének utaltak, és Mara újra átnézte a könyvelést. Nolan nem maradt a cégben. Nem azért, mert egyetlen mondattal megbánta volna, hanem mert Elise megszüntette a hozzáférését a számlákhoz és az üzlet irányításához. A hitelkérelmet visszavonták, mielőtt a bank elfogadta volna.
A ház eladását is megkezdték.
Elise nem maradt gazdag nő.
De többé nem épített gazdagságból díszletet.
Egy évvel később, a következő anyák napján csak négyen ültünk Elise kisebb házának étkezőjében. Nem volt fotós, nem volt pezsgő, és nem voltak üzleti partnerek. A burgonya félig nyers maradt, a csirke kiszáradt, Helen mégis mindent megevett.
Elise a konyhából egy süteménnyel tért vissza.
Ferde volt. Az egyik oldala sötétebbre sült, a máz pedig középen tócsába gyűlt.
Helen a szája elé kapta a kezét.
– A te receptedet használtam – mondta Elise.
– Túlságosan kikeverted.
– Tudom.
– Honnan?
– Felhívtam Paulát.
Helen felnevetett. Nem udvariasságból. Igazán.
Elise az asztalra tette a süteményt.
– Nem mondok pohárköszöntőt.
– Helyes – felelte Helen.
– Beszédet sem.
– Még helyesebb.
Elise egy pillanatig a süteményt nézte.
– Csak szerettem volna készíteni valamit, amit én adok nektek. Nem azért, hogy bármit kapjak érte.
Helen szemében könnyek jelentek meg. A késért nyúlt, aztán megállt.
Elise felé tolta.
– Te vágod fel.
– Nem. Te készítetted.
– Egész gyerekkoromban te sütötted nekem.
Elise a kés nyelére tette Helen kezét.
– Akkor az első szelet a tiéd.
Helen levágta a szeletet. A torta közepe kissé ragacsos volt, a széle pedig majdnem odaégett. Elise mégis mosolygott, amikor Helen megkóstolta.
– Nos? – kérdezte.
Helen lenyelte a falatot.
– Holnap is ehetek belőle.
– Ez jó jel?
– Ez egy nagyon jó jel.
Én a tányérokra néztem. Nem volt taps. Nem volt közönség. Nem volt szükség arra, hogy bárki eljátssza, milyen boldog a családunk.
A telefonom az asztalon maradt, kijelzővel lefelé. Nem érkezett üzenet, nem villogott újabb kérés, és senki sem várt tőlem pénzt ahhoz, hogy szerethetőnek érezze magát.
Elise levágott magának egy darabot a süteményből.
A máz ráragadt a késre.
Helen odanyújtott neki egy kiskanalat.
– Ezt tanítani is kell – mondta.
Elise ránézett.
– Akkor taníts meg rá, anya.
És Helen a tányér fölé hajolva, a félig nyers burgonya és a ferde citromos sütemény között, újra elkezdte magyarázni, hogyan lehet megmenteni a túlkevert tésztát.
Missed the beginning?




