Aznap este a belmonti bálterem közepén egy maffiafőnök parancsára vittek el a vendégek szeme elől, miközben az anyám kórházi számlája a táskámban gyűrődött. A pezsgőspoharak csilingeltek körülöttem, a csillárok fénye pedig úgy csúszott végig a márványpadlón, mintha az egész terem egy hatalmas, aranyozott színpad lenne. Én hat órája álltam keskeny fekete sarkú cipőben, és úgy mosolyogtam, mintha nem zsibbadt volna el minden egyes lábujjam.
– A különleges tartalékot a dobogóhoz! – kiáltotta Mrs. Winters a felszolgálópult mellől. – És vigyázz, Eliza, Vanessa kisasszony ma este különösen ideges.
Tudtam, miért volt ideges. A férje, Victor Winters, a jótékonysági alapítvány elnöke, éppen százmilliókat gyűjtött a kórháznak. Közben az én anyám kezelése három hete késett, mert nem tudtuk kifizetni a következő adagot.
A tálcán lévő üvegek többet értek, mint amennyit én egy hónap alatt kerestem. A tenyerem alatt éreztem a fém hideg peremét. A zsebemben ott lapult a kórház piros bélyegzős felszólítása, amelyet a délutáni buszon olvastam el újra és újra.
A dobogó mögött álló férfiak nem a vendégek ruháit viselték. A zakójuk alatt fegyver dudorodott, a fülükben apró készülék villant. Mindenki tudta, kit őriznek. Adriano Costello nem volt hivatalosan meghívott díszvendég, de a teremben senki sem kérdezte, mit keres ott.
A különleges palackokért indultam, amikor a hideg erkélyajtó mellett egy férfihang megállított.
– Maga nem erre a levegőre van berendezkedve.
Megfordultam. A férfi cigarettát tartott a két ujja között. A halántékától a szája sarkáig fehér heg húzódott, és a tekintete olyan nyugodt volt, hogy attól még jobban megijedtem.
– Visszamegyek dolgozni – feleltem.
– Azt látom. Csak előtte levegőt próbált venni.
– Maga pedig dohányzik.
A szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Ez rosszabb szokás.
Eloltotta a cigarettát a fémtartóban, majd szabályosan a hamutartó közepére tette. Nem dobta el. Ez az apró mozdulat jobban zavart, mint a fegyveres emberek.
– Hogy hívják?
– Eliza Brennan.
Megismételte a nevemet, mintha valamit ellenőrizne benne.
– Menjen vissza, Eliza Brennan.
Amikor később a tálcával az asztalához értem, éreztem, hogy figyel. Mellette egy vörös ruhás, szőke nő ült. Vanessa Winters. A sarka olyan élesen kopogott a padlón, mintha minden lépéssel valakit büntetni akarna.
A cipőm sarka beleakadt a szőnyeg szélébe. Megbillentem. Egy pohár felborult, és a pezsgő végigömlött Vanessa ruháján.
– Te ostoba lány! – sikította. – Tudod, mennyibe került ez?
– Sajnálom. Azonnal letisztítom.
– Ne érj hozzám!
A kezemet félrelökte. A csuklómon ott maradt a gyűrűje vörös nyoma.
– Gondoskodom róla, hogy ebben a városban többé sehol ne dolgozhass!
Mrs. Winters odasietett, de Adriano megelőzte.
– Elég, Vanessa.
Nem emelte fel a hangját. Vanessa mégis elhallgatott.
– Baleset volt – mondta Adriano. – A tisztítást Reynolds úr intézi. A lány pedig egész este talpon volt. Adjanak neki szünetet.
A staffhelyiségben hideg víz alatt mostam le a pezsgőt az ujjaimról. Mrs. Winters néhány perc múlva utánam jött. Az arca szürke volt.
– Costello úr az ötös-tizenkettőbe kéri. Háromszoros fizetést ajánlott.
– Maga akarja, hogy menjek?
– Ha nemet mondasz, küldök mást. Eliza, komolyan mondom.
A táskámra gondoltam. A kórházi számlára. Anyám hangjára, amikor azt mondta, semmi baj, miközben alig kapott levegőt.
– Megyek.
Az ötös-tizenkettő folyosója néma volt. Az őr még kopogás előtt kinyitotta az ajtót. Odabent férfiak álltak egy alacsony asztal körül, amelyet iratok, poharak és egy szétnyitott bőrmappar borított.
Adriano az ablaknál állt, de amikor beléptem, nem rám, hanem az üres kezemre nézett.
– Brennan kisasszony – mondta. – Mielőtt elkezdi, meg kell kérdeznem valamit az édesanyjáról…
2. RÉSZ
A mondat végén az egyik őr lassan becsukta mögöttem az ajtót. A zár kattanása tompán visszhangzott a falakon. Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.
– Az édesanyámról? – kérdeztem.
Adriano az asztalhoz lépett. A bőrmappar mellett egy csorba porceláncsésze állt, benne kihűlt kávéval. A férfi nem ült le.
– Anna Brennan több mint húsz éve dolgozott a Szent Márton klinikán.
– Ápolónő volt.
– Ezt tudom.
– Akkor mit akar tőlem?
– Tudni akarom, beszélt-e valaha a Harrington Alapítvány könyveléséről.
A kérdés úgy ütött mellkason, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt. Anyám soha nem beszélt a régi munkájáról. Ha rákérdeztem, csak azt felelte, bizonyos ajtókat az ember azért nem nyit ki, mert mögöttük nem szoba van, hanem zuhanás.
– Anyám nem könyvelő.
– Nem azt kérdeztem, mi volt a munkája.
Az asztal túlsó végén egy sovány, őszülő férfi felnevetett.
– Adriano, talán a lány nem érti, hogy ez egy fontos ügy.
– Maga pedig talán nem érti, hogy nem beszéltek hozzá – felelte Adriano.
A férfi elhallgatott. A nyakán vastag ér lüktetett. Később tudtam meg, hogy Reynolds volt, Adriano régi pénzügyi embere.
– Édesanyám beteg – mondtam. – Ha a kezeléséről akar beszélni, maradok. Ha nem, elmegyek.
Adriano ekkor elővett egy összehajtott papírt.
– Ezt ma délután küldték a klinikára. A kezelését leállítják, ha holnap délig nem fizetnek.
– Tudom.
– A számlát kifizetem.
– Nem kérek alamizsnát.
– Nem alamizsna. Előleg.
– Mire?
Az arca megkeményedett.
– Arra, hogy elmondja, mit őriz az anyja.
A szívem összeszorult. Nem azért, mert fenyegetett. Hanem mert a hangjából hallottam, hogy valóban fél valamitől.
– Maga követ engem?
– Nem.
– Akkor honnan tudja, hogy kórházban van?
– Mert valaki más is tudja. És az a valaki nem azért küldte a számlát, hogy segítsen magán.
Az őr zsebében megcsörrent a telefon. Adriano egyetlen pillantással elnémította.
A folyosón ekkor léptek koppantak. Három rövid ütés az ajtón. Az őr keze a zakója alá csúszott.
– Ki az? – kérdezte.
– Mrs. Winters – jött a válasz. – Vanessa rosszul lett.
Adriano intett. Az ajtó kinyílt, de nem Mrs. Winters állt odakint, hanem egy fiatal férfi, akit a pincében láttam korábban. Vér szivárgott a fehér inggallérja alól.
– A parkolóban megtalálták az autót – zihálta. – A lány anyjáé volt.
A kezemből kiesett a pezsgőspohár. Szilánkok csúsztak szét a cipőm előtt.
– Mit mondott? – kérdeztem.
– A kocsi üres – felelte a férfi. – Az ülésen ezt találtuk.
Adriano átvette tőle a tárgyat. Egy apró, sárgaréz kulcs volt, rajta egy fehér műanyag címke: 214.
– Anyám nem jár egyedül – suttogtam.
Adriano rám nézett.
– Ma este mégis egyedül ment el a klinikáról.
– Ki vitte el?
– Ezt fogjuk kideríteni.
– Maga fogja?
– Én.
– És ha maga áll mögötte?
A kérdés után Reynolds olyan hangosan szívta be a levegőt, hogy mindenki hallotta. Adriano azonban nem sértődött meg. Közelebb lépett, és a kulcsot a tenyerembe tette. A fém hideg volt, a széle a bőrömbe vágott.
– Akkor ne bízzon bennem – mondta. – Csak figyelje, ki fél attól, hogy megtaláljuk a kettes-száztizennégyet.
A kórházhoz vezető út alatt egyetlen szót sem szóltunk. Az eső csíkokat húzott az autó ablakán, a sofőr pedig úgy vezetett, mintha minden piros lámpa csak javaslat lenne. Amikor a klinika hátsó bejáratához értünk, az ügyeletes nővér felismerte a kulcsot.
– Ez a régi irattáré – mondta. – De az a helyiség évek óta zárva van.
A folyosó végén egy fémajtó várta, rajta megfakult szám: 214.
Adriano a zárhoz emelte a kulcsot. Már fordított rajta, amikor a telefonja megszólalt. A kijelzőre nézett, és az arcából eltűnt minden szín.
– Ki hívja? – kérdeztem.
– Az édesanyja.
Felvette.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak nehéz légzés hallatszott. Aztán anyám hangja suttogta:
– Eliza, ne engedd, hogy Costello bejöjjön. Ő ölte meg a testvérét…
3. RÉSZ
A kulcs feletti keze megállt a levegőben. Az irattár fémajtaja mögül dohos papír és régi fertőtlenítő szaga szivárgott ki. Anyám lélegzése szakadozottan hallatszott a telefonból.
– Anya, hol vagy? – kérdeztem. – Mi történt veled?
– Eliza, hallgass rám! Ne bízz benne! Adriano tudja, mi történt Gabriel…
A vonal elnémult.
– Anya!
A készülékből csak sercegés jött. Adriano elvette tőlem, és újra tárcsázott. A szám kicsengett, majd egy géphang közölte, hogy az előfizető nem elérhető.
– Maga ölte meg a testvérét? – kérdeztem.
– Nem.
– Ezt mondta anyám.
– És anyád tudja, hogy én nem öltem meg Gabrielt.
– Akkor miért fél magától?
Adriano az ajtóra nézett.
– Mert húsz éve azt hitte, én hagytam meghalni.
A kulcs elfordult. Az ajtó felnyögött, mintha valaki belülről próbálná visszatartani. A helyiségben fémpolcok sorakoztak, rajtuk dobozok, kötések és régi betegkartonok. A sarokban egy kis magnókazettás diktafon hevert, de Adriano rá sem nézett. Az egyik polc mögött friss sár nyomai vezettek a falig.
– Itt volt – mondta Reynolds.
– Ki?
– Aki az irattár kulcsát megszerezte.
A falon egy kis tűzálló széf állt. A kulcs nem ehhez tartozott, hanem a széf alatti fiókhoz. Abban egy összetűzött köteg feküdt, a tetején anyám kézírásával: Harrington, decemberi elszámolás.
A lapok szélein barna ujjlenyomatok sötétlettek. A legfelső oldalon három aláírás szerepelt. Victor Wintersé. Reynoldsé. És Adriano apjáé.
– Ez nem lehet itt – mondta Reynolds.
– Maga ismerte ezt a könyvelést? – kérdeztem.
– Nem.
Adriano felkapta az egyik lapot. A tekintete végigfutott a sorokon, majd leült a fémpolc előtti székre.
– Gabriel nem drog miatt halt meg – mondta. – Ezt akarták mindenkivel elhitetni.
– Ki akarta?
– Victor Winters.
Ekkor a folyosóról egy nő hangja hallatszott.
– Ne hallgass rá, Eliza!
Mrs. Winters állt az ajtóban, kezében egy fehér kendővel. A hajából esővíz csöpögött a padlóra. Mögötte Vanessa kapaszkodott a falba, a vörös ruha helyén most egy bézs kabát volt rajta.
– Mindenki azt hitte, hogy Gabriel elárulta a családot – folytatta Mrs. Winters. – De a pénzt Victor vitte ki az alapítványból. Az apád rájött, és megpróbálta megállítani.
– Miért segített neki? – kérdeztem.
Mrs. Winters a kezében gyűrögette a kendőt.
– Mert azt mondta, ha nem írom alá a hamis jelentést, a lányomat is elveszítem.
Vanessa ránézett.
– Anya, ezt nem kellett volna elmondanod.
– Éppen ezért kellett – felelte az asszony. – Eliza anyja azon az éjszakán a klinikán volt. Gabriel még élt, amikor bevitték. Azt kérte tőle, vigye el a bizonyítékot.
Adriano lassan felállt.
– Anna mentette meg a könyvelést.
– Nem – mondta Mrs. Winters. – Anna megpróbálta megmenteni Gabrielt is. De Victor emberei elérték a klinikát.
A szobában hirtelen minden hang túl éles lett. A neonlámpa zümmögött. A kezemben remegett a papír.
– És maga? – kérdeztem Adrianótól. – Hol volt?
– A kikötőben. Azt hittem, Gabriel találkozóra ment. Amikor visszaértem, már halott volt.
– Miért nem mondta el?
– Mert az apám emberei mindenkit megöltek volna, aki kimondja Victor nevét. Én pedig akkor huszonkét éves voltam, és még azt sem tudtam, kiben bízhatok.
Vanessa közelebb lépett. A hangja megtört.
– Apám ma este el akarja vinni Annát a régi raktárba. Azt mondta, ott majd aláírja, hogy Costello ölte meg Gabrielt.
A telefonom rezegni kezdett. Ismeretlen szám volt. Felvettem.
– Ha látni akarod az anyádat, hozd el a könyvelést a folyóparti hetes raktárhoz – mondta Victor Winters. – És Costello nélkül gyere.
A vonal megszakadt. Adriano már indult is.
– Nem megy egyedül – mondtam.
– Nem is fog.
Ekkor új üzenet érkezett a telefonomra. Egyetlen fénykép. Anyám egy rozsdás székhez kötözve, a mellkasán egy összehajtott papírlappal.
A fénykép alján Victor csak ennyit írt: A lánya dönti el, melyikük marad életben…
A fényképen anyám egyetlen mozdulatot tett…
A raktárban végre kiderült, ki építette fel a hazugságot. De a valódi árát csak akkor értettem meg, amikor anyám rám nézett.
„Gabriel nem volt gyenge. Csak hitt abban, hogy a családja még megmenthető.”
A mondat után a férfiak egymás után letették a fegyverüket.
👇 A történet befejezése már olvasható




