4. RÉSZ
A mondat végétől megfagyott bennem minden.
Clara Matteo elé gurult.
— Maradj mögöttem.
— Nem — mondta a fiú.
A hangja gyenge volt, de saját akaratból született.
Beléptem a dolgozószobába.
Dominic az Elena által választott mahagónifalú helyen ült. A feleségem régi írógépe ott állt előtte, mellette egy szétnyitott dosszié és egy pohár bor. Nem sietett. Úgy viselkedett, mintha ő hívott volna tárgyalásra.
A nyitott ablakon át sós levegő szivárgott be, és meglengette Elena naptárának lapjait.
— Maga ölte meg — mondtam.
— Nem ilyen egyszerű.
— A feleségem miatt halt meg. A fiam miatt nyomorodott meg. Tizennégy hónapig a szemembe nézett, és azt hazudta, hogy a családom védelméért él.
— És védtem is magát.
Clara felnevetett, de a hangjában nem volt öröm.
— Attól, hogy valaki elindít egy tüzet, még nem lesz tűzoltó, ha utána vödröt tart a lángok mellé.
Dominic ránézett.
— Maga nem érti, mi történt azon a napon.
— Akkor mondja el — felelte Clara. — Matteo is hallja.
Dominic arca megkeményedett.
— A fiúnak nem kellene itt lennie.
A levegő megállt.
Matteo ujjai a kerekesszék karfájára szorultak.
Én egy lépéssel közelebb kerültem.
— Ismételje meg.
— Elena el akarta adni mindent. A vállalatot, a kikötőt, ezt a házat. Magát pedig teljesen alkalmatlannak tartotta, mert vakon bízott bennem. Ha elmenekül, minden összeomlik. Én csak megállítottam.
— Pokolgéppel?
— A cél az volt, hogy az autó üres legyen, amikor felrobban. Elena megváltoztatta az útvonalat. Maga az utolsó pillanatban beült. A sofőr hibázott.
— A sofőr nem hibázott — mondta Nora a hátunk mögül.
Dominic összerezzent.
— Maga meghalt.
— Majdnem — felelte Nora. — De nem annyira, hogy elfelejtsem, ki adta át a gyújtószerkezetet.
Dominic felállt, és az asztal mögötti fiókhoz nyúlt. A mozdulat gyors volt, de nem elég gyors.
Clara a falnak lökte a kezét, én pedig kicsavartam belőle a pisztolyt. A fegyver a szőnyegre esett, és tompán koppant az írógép mellett.
Matteo felkiáltott.
— Apa!
Az egész testem megfeszült. A fiam hangja most nem emlék volt, hanem jelen idő.
Dominic nem rám nézett. A szék mögött fekvő fegyvert figyelte.
— Ha engem elvisz, a pénze felét lefoglalják, a vezetőség szétszedi a vállalatot, és Matteo egész életében kerekesszékben marad. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, melyik alapítvány fizeti a kezelését.
— Nem maga fizette — mondta Clara. — Elena fizette. Minden hónapban külön összeget tett félre Matteo rehabilitációjára. Maga három alkalommal utalta át azt a pénzt egy hamis alapnak.
Dominic felkapta a fejét.
Clara a bőrtáskájából több bankszámlakivonatot vett elő. A sarkukon kórházi pecsét volt, a lapok pedig egyesével csúsztak az asztalra.
— Ezeket Elena küldte el a bátyámnak, Caleb Hayesnek. Ő volt az autó karbantartója. A robbanás előtt észrevette, hogy a gyújtóvezetéket valaki a jármű belső burkolata mögé rejtette. Caleb át akarta adni a bizonyítékot, de Dominic emberei még aznap este elhallgattatták.
Ránéztem Clarara.
— A bátyja miatt jött ide?
— Először igen.
A válasz fájt, pedig valahol számítottam rá.
— Akkor az egész csak csapda volt?
Clara Matteo mellé térdelt.
— Az első nap igen. Azt akartam tudni, maga is része volt-e ennek. Aztán megláttam, ahogy a fiára néz. Nem úgy, mint aki szereti, hanem úgy, mint aki minden pillanatban újra eltemeti. Dühös lettem magára.
— Miért?
— Mert Matteo még élt, maga pedig nem engedte neki, hogy ezt megtudja.
A mondat nem vád volt. Inkább ítélet nélküli igazság.
Matteo felnézett rám.
— Apa, én emlékszem.
Letérdeltem elé. A térdem a szőnyegbe nyomódott, a karom pedig remegni kezdett.
— Mire?
— Anyára. Dominic bácsi ott volt. Anya azt mondta neki, hogy nem kapja meg a kulcsot. Aztán ő rám nézett, és azt mondta, ne féljek.
— Miért nem mondtad el?
— Mert minden alkalommal, amikor megpróbáltam, te azt mondtad, ne erőltessem magam. Aztán becsuktad az ajtót.
A szobában senki sem mozdult.
Én tettem ezt.
A gyász mögé zártam a fiamat, és közben azt hittem, őt védem.
Dominic hirtelen az asztalra csapott.
— Maga nélkül egyikük sem élne! Elena elárulta volna a vállalatot, maga pedig képtelen lett volna irányítani! Én tartottam egyben mindent!
Nora felemelte a fejét.
— Nem. Maga tartotta magánál a torkunkat.
A dolgozószoba ajtajában a vezetőség három tagja jelent meg. Nem én hívtam őket. Clara még a föld alatti helyiségben küldte el nekik Elena aláírt iratait és a számlakivonatokat.
Az igazgatóság elnöke Dominic felé fordult.
— A rendkívüli meghatalmazását visszavonjuk.
Dominic rám meredt.
— Ne tegye ezt. A felesége ezt akarta volna.
— Nem tudja, mit akart volna a feleségem.
— Én jobban ismertem őt, mint maga.
— Akkor tudnia kell, hogy soha nem vásárolta volna meg a családját mások életével.
Dominic tekintete a fegyverre siklott, aztán a 417-es kulcsra, amely Clara tenyerében feküdt.
— Maga azt hiszi, ezzel győzött? A bizonyítékok nagy része elveszett. A számlák külföldön vannak. A kikötő emberei engem követnek.
— Nem minden bizonyíték — mondta Nora.
A kezében egy összehajtott lapot tartott.
— Elena nem csak a dossziét hagyta meg. A bombázás reggelén aláírt egy második példányt. Azt egy közjegyzőnél helyezte el. A hozzáférési felhatalmazás három ember nevére szólt: az enyémre, Calebére és Vincenzóéra.
— Caleb meghalt — vágta rá Dominic.
— Igen — felelte Nora. — De a felhatalmazást még életében továbbította a húgának.
Clara nem nézett rám. Csak a lapot tartotta.
Aznap reggel még a bátyja bizonyítékát kereste. Délre már a teljes vállalat sorsa a kezében volt.
A meghatalmazás értelmében Elena halála esetén Clara dönthetett arról, hogy a bizonyítékok mikor és kinek kerülnek átadásra. Nem pénzt örökölt. Nem részvényeket. Hanem egyetlen feladatot: biztosítani, hogy a férje ne temesse el vele együtt az igazságot.
— Miért nem adta át rögtön? — kérdeztem.
— Mert nem tudtam, maga meg tudja-e hallgatni — mondta. — Most már tudja.
Dominic lassan hátrált. Az ajtó előtt azonban három fegyvertelen őr állt. Nem kellett kiabálnom nekik. A vezetőség már döntött, a számlákat pedig ugyanazon a napon zárolták. Dominic nem a szabadságát veszítette el először, hanem azt, amire egész életében épített: a hozzáférést a pénzhez, a kapukhoz és azokhoz az emberekhez, akiket félelemmel tartott maga mellett.
Amikor elvitték a birtokról, nem kértem, hogy forduljon meg.
Matteo azonban megszólalt.
— Dominic bácsi.
A férfi megtorpant.
— Miért ölted meg anyát?
Dominic válla megfeszült.
— Mert azt hitte, nélküle is boldogulhat.
— Tévedtél — mondta Matteo.
A férfi elment.
A következő hetekben a vállalat könyvelését teljesen átvizsgálták, a kikötői szerződéseket felbontották, és a Caleb elleni régi jelentést is újra megnyitották. Nora tanúvallomást tett, Clara pedig nem hagyta, hogy a nevét eltüntessék a történetből. Nem költözött el azonnal, és én nem kértem tőle, hogy maradjon. Nem akartam többé dönteni mások helyett.
Matteo gyógytornája folytatódott.
Az első héten csak öt percig bírta a gyakorlatokat. A másodikon már tízig. Egy reggel, amikor Clara a bal lábát mozgatta, a fiú rám nézett.
— Apa, ne a kamerából figyelj.
— Mit szeretnél?
— Ülj ide.
Leültem az ágya mellé. Nem az irányítóhelyiségben. Nem egy képernyő mögött. Közvetlenül mellette.
Clara a kezébe adta a 417-es kulcsot.
— Ezt te találtad meg — mondta. — Te döntöd el, mi legyen vele.
Matteo egy darabig nézte a rézbe karcolt számokat, aztán a tenyerembe tette.
— Tartsd meg te.
— Biztos vagy benne?
— Nem. De most már elmondom, ha meggondolom magam.
A számok a tenyerembe nyomódtak.
Este kiürítettem az irányítóhelyiség egyik falát. A monitorokat nem szereltettem le. Nem tettem úgy, mintha a félelem egyik napról a másikra eltűnne. Csak a negyedik képernyőt fordítottam a dolgozószoba felé, ahol Matteo másnap először próbált meg önállóan átemelkedni a kerekesszékből az ágyra.
Clara a jobb oldalán állt. Én a bal oldalán.
— Ne emelj fel — mondta Matteo. — Csak fogj, ha elesek.
— Rendben.
A fiú előredőlt. A karja megremegett. A lába nem engedelmeskedett, de nem adta fel.
Én a 417-es kulcsot szorítottam a zsebemben, miközben a fiam végre nem a halott anyjára nézett, hanem arra a mozdulatra, amelyet egyedül akart megtenni.
— Még egyszer — mondta.
És ezúttal én nem a képernyőn láttam, hogy él.
Missed the beginning?
