A férjem kétszer döfte belém a kést, aztán a szeretőjét betakarta a zakójával, miközben én a vérző szőnyegen haldokolni próbáltam. A penge hidege hamarabb ért el, mint a fájdalom. Aztán minden levegő eltűnt a tüdőmből.
Aznap, kedden, délután háromkor a penthouse nappalijában álltam selyemhálóingben, és egyetlen lépést sem tettem ki otthonról. Mégis Selina Cole úgy rontott be, mintha menekülne valaki elől. A karján egy vékony, alig vérző karcolás húzódott.
— Mabel megtámadott — zokogta. — Flynn, kérlek, ne hagyd, hogy újra hozzám érjen!
— Ez hazugság — mondtam. — Egész nap itt voltam.
Flynn a márványsziget mellett állt, kezében egy ezüst gyümölcskéssel. Vance Global vezérigazgatójaként minden tárgyalóteremben képes volt uralkodni a hangulatokon. Én pedig évek óta megszerveztem helyette a vállalat százéves jubileumi gáláját, meghívókat ellenőriztem, díszlettervezőkkel vitatkoztam, és közben azt hazudtam magamnak, hogy a házasságunk még megmenthető.
— Flynn, nézz rám! — kérleltem.
Selina mögötte összerezzent.
— Kérlek, ne veszekedjetek miattam. Nem akarom, hogy Mabel miattad szenvedjen.
A kés megcsörrent a márványon.
Flynn felvette.
— Hozzáértél? — kérdezte.
— Nem.
— Hazudsz!
Az első döfés bordám alatt ért. A második olyan erővel szakította fel a hasamat, hogy nekicsapódtam a perzsa szőnyegnek. A gyapjú szálai az arcomhoz tapadtak. A mennyezet aranyszínű lámpái lassan elmosódtak előttem.
Vártam, hogy Flynn elejtse a kést, térdre rogyjon, és rémülten segítségért kiáltson. Ehelyett egyszerűen átlépett rajtam. Lehúzta magáról a zakóját, és Selina vállára terítette.
— Már biztonságban vagy — suttogta neki.
Selina a válla fölött rám nézett. A sírás eltűnt az arcáról. Helyét lassú, elégedett mosoly vette át.
A halál már a torkomban ült, de valami bennem nem engedett el. A bal karomat a testem alá rejtettem, és olyan lassan mozdítottam a csuklómat, hogy egyikük se vegye észre. Az órám üvegén két apró koppintás jelent meg.
Hangjegyzet. Felvétel.
A látásom beszűkült, a vér fémes íze megtöltötte a számat.
— Meghalt — mondta Flynn tompán.
Selina közelebb hajolt hozzá.
— Biztosan?
— Én tettem. Pontosan úgy, ahogy kérted. Most már szabadok vagyunk.
A mondatot az órám megőrizte. Én pedig elvesztettem az eszméletemet.
Három nappal később, csütörtök reggel hat óra tizenhét perckor a kórházi intenzív osztály hideg fényében tértem magamhoz. A gépek csipogása úgy verte a koponyámat, mintha valaki belülről kopogtatna segítségért. Dr. Marcus Reed, a traumaközpont vezetője, egy kis repedt ezüsttollat szorongatott az ujjai között.
— Mrs. Vance, ön túlélte — mondta halkan. — De nyolchetes terhes volt. Ikreket várt.
A mellkasom megemelkedett, de hang nem jött ki belőle.
— Mindkét szívhang megszűnt a vérzés miatt — folytatta.
A világ nem tört össze. Csak elnémult.
Ekkor kinyílt a szobám ajtaja. Richard Vance, Flynn unokatestvére és a kórház társigazgatója lépett be. Kezében átlátszó folyadékkal töltött fecskendőt tartott.
— A Vance családnak gondoskodnia kell róla, hogy a komplikációk természetes módon fussanak le — mondta, miközben a tűt a fény felé emelte.
Marcus a fecskendőre nézett, majd rám. Richard hüvelykujja lassan lenyomta a dugattyút. Én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megmutassam, mit őriz az órám, mielőtt a tű elérné az infúziós csövet…
2. RÉSZ
…de Marcus gyorsabb volt. Egyetlen mozdulattal a falhoz lökte Richard csuklóját. A fecskendő a padlóra zuhant, az üvegcső pedig csattanva tört ketté.
— Ne mozduljon! — kiáltotta Richard.
Marcus nem rá figyelt. A falon lévő vészkapcsolóhoz ugrott, és könyökével betörte a műanyag burkolatot. A következő pillanatban az intenzív osztály teljes folyosója sötétbe borult. A gépek hangja elhalt. A tartalék áram sem kapcsolt be.
A rettegésnek saját hangja van. Az enyém a torkomban rekedt, amikor Richard vakon felém csapott.
— Marcus, ne avatkozzon bele! — sziszegte. — Ha ez a beteg meghal, az állapota miatt történt.
— Ha hozzáér, maga lesz az oka — felelte Marcus.
Éreztem, ahogy kihúzza az infúziós tűt a karomból. A vér meleg csíkban futott végig a csuklómon. Marcus felkapott, mintha nem lennék több egy könnyű takarónál, és a vállára szorított. A bordáim minden lépésnél belém hasítottak.
— Ne beszéljen — lehelte. — Csak kapaszkodjon belém.
— Az órám… — próbáltam mondani.
— Tudom.
A szó megállított bennem valamit. A sötétben nem láthatta az órám kijelzőjét. Vagy mégis?
A gyógyszerszagú folyosón egy keskeny szolgálati ajtóhoz vitt. A kilincs hideg volt, a fémajtó mögül pedig a mosoda gőze ömlött ránk. Odabent lepedők és fertőtlenítőszerek között fektetett egy gurulós kocsira. A fehér lepedő durva szegélye a nyakamhoz dörzsölődött.
— Miért segít nekem? — kérdeztem.
Marcus rám nézett. Az arcán nem orvosi nyugalom volt, hanem valami régi, személyes fájdalom.
— Mert három napja próbálom elérni, hogy valaki meghallja, mi történt magával.
— Flynn?
— Flynn mindenkit elért, aki számít. A kórházi jelentést Richard írta alá. A műtőben pedig olyan vérzéscsillapító adagolását rendelte el, amit nem lett volna szabad.
A gyomrom görcsbe rándult.
— Ők meg akarnak ölni.
— Nem csak magát. A bizonyítékot is.
A mosoda végén egy karbantartó helyiségbe jutottunk. Marcus bezárta mögöttünk az ajtót, majd egy régi fémszekrényből elővett egy barna, vászonborítású dossziét. A sarkán vörös zsírkrétával egy apró csillag volt rajzolva.
— Ezt a feleségem hagyta rám — mondta. — Ő volt a kórház könyvelője.
— Mi köze ennek hozzám?
Marcus kinyitotta a dossziét. Számlák, műtéti naplók és vérkészlet-nyilvántartások sorakoztak benne. Több oldalon Richard aláírása szerepelt.
— Hat hónapja fedezte fel, hogy a Vance család hamis sürgősségi beavatkozásokkal üríti ki a biztosítók pénzét. Azokat a betegeket választották, akiknek nem volt hozzátartozójuk. A feleségem jelenteni akarta őket.
— Mi történt vele?
Marcus szeme megkeményedett.
— Egy műtét után meghalt. Richard azt mondta, szívroham volt.
Odakint fémes csikorgás hallatszott. Valaki végigment a folyosón, és sorra próbálgatta a kilincseket.
— Megtaláltak minket — suttogtam.
Marcus a dosszié aljára nyúlt, és egy összehajtott papírt húzott elő. A fejlécen a Vance Global jubileumi gálájának emblémája volt.
— A feleségem ezt az ön irodájából szerezte. Az ön neve mellett egy kézzel írt megjegyzés állt.
— Mit ír?
Mielőtt válaszolhatott volna, a kilincs lenyomódott. Marcus a számhoz emelte az ujját, majd a papírt a tenyerembe csúsztatta.
Az ajtó túloldalán Flynn hangja szólalt meg.
— Mabel, tudom, hogy odabent vagy. Beszéljünk, mielőtt még nagyobb baj történik…
A papírt kibontottam, de az első sort még nem tudtam elolvasni…
3. RÉSZ
…mert az ajtó betört. Flynn állt a nyílásban, mögötte Richard, az arcán vérző horzsolással. Flynn fekete kabátjának mandzsettáján egyetlen vörös csepp fénylődött.
— Ezt nem kellett volna megnehezítened — mondta.
Marcus közém és közéjük lépett.
— A feleségem nem azért halt meg, mert hibázott — mondta. — Hanem mert Richard Vance elvette tőle a sürgősségi gyógyszert, hogy eltüntesse a könyvelési bizonyítékokat.
Richard felnevetett.
— Még mindig ezzel a nevetséges történettel jön?
A hangja azonban megtört a végén.
Marcus kivette a dossziéból a legfelső lapot, és a fénycső alá tartotta.
— Már nem történet. Ez az eredeti készletnapló. A felesége halálának estéjén maga írta alá, hogy a gyógyszert felhasználták. A raktár kamerája szerint azonban az ampullák soha nem hagyták el a szekrényt.
Flynn Richardra nézett.
— Azt mondtad, minden eltűnt.
— Fogd be! — csattant fel Richard.
A hangja elárulta őt. Nem a papír. Nem a dosszié. Az a rövid, ösztönös válasz.
Marcus ekkor felém fordult.
— Mabel, mutassa meg nekik, mit rögzített az órája.
Flynn tekintete a csuklómra siklott. A vérző, kórházi szalag alatt alig látszott a fekete óra.
— Ez nem bizonyít semmit — mondta.
— Még nem hallotta — feleltem rekedten.
Marcus a készülékhez csatlakoztatta az órát. A helyiségben megszólalt Flynn hangja, tisztán, közelről.
— Meghalt. Én tettem. Pontosan úgy, ahogy kérted. Most már szabadok vagyunk.
Selina neve nem hangzott el, de a következő másodpercben egy női hang felelt a felvételen.
— A baba miatt se aggódj. Richard szerint a vérzés mindent elintéz.
Flynn arca elszürkült.
— Ez hamisítvány.
— A te hangod — mondtam.
— Mabel, én csak meg akartalak védeni minket!
— Két gyerek volt bennem.
A mondat után Richard hátrált egy lépést. A cipője sarka nekikoccant a fémszekrénynek.
— Flynn, menj innen — mondta.
— Te mondtad, hogy a műtét után nem éli túl!
A szavai úgy zuhantak közénk, mint egy eltört üveg.
Marcus lehunyta a szemét.
— Köszönöm — mondta.
Richard rájött, hogy kimondta. A kezébe rejtett fecskendő maradéka megremegett.
Ekkor a folyosóról sziréna harsant. Nem a kórházé volt. A mentőbejárat előtt több jármű állt meg, és léptek rohantak felénk.
Flynn Marcusnak rontott, de az orvos félrerántott egy fémpolcot. Flynn a padlóra zuhant. Richard a hátsó kijárat felé futott, ám a kilincs előtt megtorpant, mert az ajtó belülről bezáródott.
— Ki hívta őket? — kérdeztem.
Marcus a dosszié utolsó oldalára mutatott.
— A feleségem nemcsak papírokat hagyott rám. A könyvelésben szereplő külső számlát is megjelölte. Az ön jubileumi gálájának szervezői között volt egy név, amelyet senki sem ellenőrzött.
— Kié?
Mielőtt felelhetett volna, a telefonom megszólalt az asztalon. A kijelzőn Selina neve villogott.
Felvettem.
— Mabel — mondta sírós hangon —, ha Marcus mindent elmondott, akkor tudnod kell, hogy a gyerekek nem Flynn miatt haltak meg. Ő csak azt hitte, hogy ő irányít.
A vonal túlsó végén ajtó csapódott.
— Mit akarsz mondani? — kérdeztem.
Selina elhallgatott, majd olyan halkan suttogta, hogy alig értettem:
— Aki ezt az egészet elindította, ma este ott lesz a gálán. És ő nem akarja, hogy te odaérj…
A hívás megszakadt. Marcus a kezemből kivette a telefont, miközben a folyosón közeledő léptek egyre hangosabbá váltak. A dossziéban pedig ott feküdt a gála vendéglistája, rajta azzal a névvel, amelyet én írtam alá…
A gála színpadán végre megszólalt az elrejtett bizonyíték…
Azt hittem, Flynn bűne volt a történet vége. Tévedtem. A gálán olyan igazság került napvilágra, amely mindenkit magával rántott.
„Hogyan írjuk tovább a listát?”
A táskám mélyén megérintettem a két apró karszalagot.
👇 A történet befejezése már elérhető
