4. RÉSZ
…a saját kézjegyemmel.
Marcus nem engedte, hogy felkeljek.
— A gála ma este kezdődik — mondta. — Ha Selina igazat mondott, ott van a második része ennek az egésznek.
A mentősök behatoltak a helyiségbe. Egyikük a bordáimhoz szorított kötszert, a másik Richard kezéből kicsavarta a fecskendőt. Richard tiltakozott, Flynn pedig a földön térdelt, és azt ismételgette, hogy félreértés történt.
— Nem öltem meg senkit — mondta. — Csak meg akartam állítani Mabelt.
— A kés a kezében volt — felelte Marcus.
— Selina hazudott nekem!
Ez volt az első őszinte mondata aznap.
Nem sajnáltam. De megértettem, hogy Flynn nem szerelemből ölt. Gyávaságból ölt. Selina történetét választotta, mert egyszerűbb volt egy síró nőnek hinni, mint szembenézni azzal, hogy a felesége már régen tudja: eladta a vállalat egy részét, és a gála után menekülni akart az országból.
A mentőágyon fekve Marcus a telefonom kijelzőjét mutatta.
— A felvétel három külön helyre mentette magát. Az óráról a felhőbe, az én számítógépemre és a gála szervezési rendszerébe.
— Az én rendszerembe?
— A jubileumi program egyik hangpróbáló alkalmazása automatikusan fogadott minden közeli hangfájlt. Nem tudtam, miért küldte el. Most már tudom.
A szívem összeszorult.
A Vance Global százéves gáláját én szerveztem. Én készítettem elő a vetítőfalakat, a hangrendszert, a vendégek névsorát és a cég teljes történetét bemutató filmet. A rendszerben minden fájlhoz hozzáfértem.
Ez volt az erőm.
És az én hibám is, hogy nem vettem észre, ki használta mellettem a rendszert.
— A vendéglistán szereplő név — mondtam. — Miért az én aláírásom van mellette?
Marcus a papírra nézett.
— Mert Selina nem Selina Cole néven érkezett a családba. A valódi neve Elena Cole. Az apja évekkel ezelőtt a Vance Global pénzügyi igazgatója volt.
— Mi történt vele?
— Flynn apja sikkasztással vádolta meg. A férfi börtönbe került, Elena anyja pedig meghalt, miközben megpróbálta eladni az utolsó lakásukat. Elena visszatért, hogy megszerezze a vállalatot, vagy legalább elpusztítsa azt.
— És Flynn?
— Flynn tudta, ki ő. A házasságuk előtt találkoztak. Azt hitte, Elena csak a pénze miatt közeledik hozzá. Később rájött, hogy a nő bosszút akar. De addigra már félt tőle.
A félelem nem mentette fel.
Csak megmagyarázta, miért hagyta, hogy mások kezébe adja a kést.
A mentőautó helyett saját kórházi szobába vittek vissza. Az ajtó előtt két őr állt, és Marcus személyesen maradt mellettem. Délután négykor Selinát is behozták. Nem bilincsben. A csuklóján azonban ott vöröslett a szorítás nyoma.
Leült az ágyam mellé.
— Nem azért sírtam aznap, mert féltem tőled — mondta. — A karomon magam ejtettem a sebet. Flynn azt hitte, meg kell mentenie.
— Te kérted, hogy öljön meg.
Selina lehajtotta a fejét.
— Azt kértem, hogy ijeszd meg. Tudtam, hogy van nála kés. Azt akartam, hogy megtámadjon, majd a felvétellel kényszerítsem, hogy átadja nekem a részvényeit. Richard segített volna eltüntetni a bizonyítékokat. De amikor megláttam, hogy másodszor is beléd döf, már nem tudtam visszafordítani.
— Mégis visszajöttél a kórházba.
— Mert Richard engem is meg akart ölni. Azt mondta, túl sokat tudok.
A szeme alatt elkenődött a festék. Nem tudtam, valódi könnyek-e.
— Miért figyelmeztettél?
— Mert láttam, ahogy a szőnyegen feküdtél. És rájöttem, hogy a bosszú nem adja vissza azokat, akiket a Vance család elvett tőlem.
Nem bocsátottam meg neki.
De hallgattam, mert a története minden részletében ugyanaz a kegyetlenség lapult, amely engem is majdnem megölt.
Este hatkor Marcus elvitt a gála helyszínére. A bordáimat merevítő kötés szorította, a járásom bizonytalan volt, de én akartam megnyomni a vetítés indítógombját. A palota nagytermében hatszáz vendég várta a Vance Global századik évfordulóját. Aranyszínű zászlók függtek a mennyezetről, a színpad közepén pedig a vállalat jelképe ragyogott.
Flynn nem tudta, hogy a részvényesek már különterembe gyűltek. Richard sem tudta, hogy a könyvelőnő férje átadta a teljes dossziét az ügyészeknek. Selina pedig azt hitte, a vallomásával csak magát mentheti.
Én tudtam, hogy a gála nem ünnepség lesz.
Hanem tárgyalás mindenki számára, aki éveken át pénzzé tette mások életét.
Flynn felment a színpadra.
— Hölgyeim és uraim, ma este a családunk örökségét ünnepeljük — mondta.
A vetítőfalon megjelent a régi vállalati címer.
Aztán a kép elsötétült.
A hangszórókból Flynn hangja szólalt meg.
— Meghalt. Én tettem. Pontosan úgy, ahogy kérted.
A teremben valaki felsikoltott.
Selina a hátsó sorban állt, Richard mellett. Richard rávetette magát a vezérlőpultra, de Marcus elkapta a karját.
— Ezt nem állíthatod le — mondta.
— Maga tönkreteszi a családot!
— A családot maga tette tönkre, amikor elvette a gyógyszert a haldoklóktól.
A következő felvételen Richard saját hangja hallatszott egy régi telefonbeszélgetésből. Nem vallomás volt. Egy szállítónak adott utasítás, amelyben három beteg nevét és a hiányzó ampullák árát sorolta fel. Marcus felesége mindent leírt. A papírjai között megtalálták a szerződéseket, a számlákat és azt a dátumot is, amikor meghalt.
Richard összeroppant a vezérlőpult mellett.
Flynn rám nézett a színpadról.
— Mabel, kérlek. Ezt nem így akartam.
— De így tetted.
— Én szeretlek.
A teremben mindenki hallotta.
— Aki szeret, nem hagyja, hogy egy fecskendővel elnémítsanak valakit, akit állítólag meg akar védeni — feleltem.
Flynn leszegte a fejét, majd a mellényzsebéből elővett egy gyűrött borítékot.
— Ez a vállalat tizenkét százaléka. A tiéd. Már hónapokkal ezelőtt át akartam írni rád.
Elvettem tőle a papírt, de nem a kezét.
— Nem kell a bűntudatod részvény formájában.
— Akkor mit akarsz?
A kérdés őszinte volt, és ettől fájt a legjobban.
— A teljes könyvelést. A kórház gyógyszerkészletét. És azt, hogy mindenki megtudja a nevét azoknak, akik miatt a feleséged meghalt.
Marcus rám nézett.
— Ez meg fogja semmisíteni a vállalatot.
— Lehet. De legalább nem temet több embert a márványfalai közé.
A részvényesek aznap este leváltották Flynnt. Richardot őrizetbe vették a kórházból származó bizonyítékok miatt, Selina pedig önként átadta a telefonját és minden pénzügyi iratát. Ő sem menekült meg. A vallomása nem törölte el, amit tett.
A bírósági tárgyalás hónapokkal később kezdődött, de nem ez maradt meg bennem a legélesebben.
Hanem az a csütörtöki éjszaka, amikor visszamentem az intenzív osztályra Marcushoz. A folyosó végén állt egy apró üvegkazetta mellett, amelyben két fehér azonosító karszalag feküdt. A kórház dolgozói készítették őket a meg nem született gyerekeimnek.
— Nem tudtam, odaadhatom-e — mondta.
Megérintettem az üveget.
— Add ide.
A tenyerembe fektette.
— Mi lesz velük? — kérdezte.
— A nevük nem lesz titok.
Az egyik szalagot a táskám belső zsebébe tettem. A másikat Marcusnak adtam.
— Ezt pedig tegye a felesége iratai mellé — mondtam. — Ő indította el azt, ami megállíthatja őket.
Marcus lehunyta a szemét, és megszorította a karszalagot.
Később a jubileumi színpadon már nem a Vance család címere világított. A helyére egy egyszerű fehér felirat került: Azok nevei, akiket nem lehet eltüntetni.
A két név a végén jelent meg.
Nem tapsolt senki.
Csak egyetlen hang szólalt meg a terem hátsó részéből. Egy ápolónőé, aki éveken át a Vance kórházban dolgozott.
— Mabel, hogyan írjuk tovább a listát?
A kezem a táskám belsejében pihenő apró karszalagra zárult.
— Úgy, hogy ezúttal minden nevet hangosan kimondunk.
Missed the beginning?
