4. RÉSZ
…de a hívó fél nem közjegyző volt.
Marina azonnal felkapta a telefont a padlóról.
— Ki hívott?
Natalia a szék támlájába kapaszkodott.
— A hitelező.
András arca elszürkült.
— Milyen hitelező?
Apám nem Natalia felé nézett, hanem rám.
— A házra kölcsönt vett fel.
— Mikor?
— Tavaly ősszel.
A pincérnő ekkor intett az étterem vezetőjének. A számlát továbbra is rendezni kellett, de senkinek nem maradt kedve az ételre nézni. A homár héja kihűlt, a vaj megszilárdult a tányér szélén, Sofia koktéljának mentalevele pedig lassan a pohár aljára süllyedt.
— Natalia — mondtam —, mondd el az egészet.
— Nem itt.
— Pontosan itt.
— A vendégek minket néznek.
— Te csak akkor törődsz a szégyennel, amikor nem te irányítod.
Anyám összerándult.
András lassan leült.
— Anya, mennyi a tartozás?
Natalia lehunyta a szemét.
— Százhatvanezer dollár.
Marina kezéből kiesett a sárga dosszié.
— Azt mondtad, húszezer.
— A többi kamat és díj.
— És a kártyám? — kérdeztem.
Natalia felém fordult.
— Először csak átmeneti segítség kellett. Aztán András vállalkozása összeomlott. A fiúk tandíját ki kellett fizetni. Marina nem tudta, mennyire rossz a helyzet. Azt hittem, néhány hónap alatt visszaadjuk.
András úgy nézett rá, mintha egy idegen beszélne.
— Az én vállalkozásom miatt használtad Elena kártyáját?
— A család miatt.
— Nem. Miattam.
Apám leült, egyik kezével a mellkasát dörzsölte.
— A házat is el akartad adni úgy, hogy nem mondod el?
— Azt akartam, hogy senki se veszítsen semmit.
— Én elveszítettem egy évnyi munkámat — mondtam. — Te pedig úgy tettél, mintha csak egy kis segítség lenne.
A vezető odalépett hozzánk.
— Uram, hölgyem, a számlát kettéosztottuk. Elena asszony és Sofia rendelése nyolcvanhárom dollár. A másik asztal végösszege hétszázkilencvennégy.
András megpróbálta újra a kártyáját. A terminál ezúttal is elutasította.
Marina elővette a sajátját.
— Én kifizetem a felét.
— Nem — mondta András.
— De igen. Nem azért, mert a te anyád vagyok, hanem mert a gyerekeink már eleget hallottak ebből.
A két fiú mozdulatlanul ült. Az idősebbik a tányér szélével rajzolt egy kört a kihűlt mártásba.
Sofia lehajolt hozzám.
— Anya, hazamehetünk?
— Igen.
Már felálltam volna, amikor apám megszólalt.
— Elena, várj.
A hangja most nem volt bizonytalan.
— Mit szeretnél?
— Hogy elmondhassam, én is hibáztam.
Natalia felkapta a fejét.
— Miklós!
— Nem. Most én beszélek. Évekig tudtam, hogy Elena fizet, szervez, alkalmazkodik. Láttam, ahogy Sofia az étlap után nyúl, és mégis hallgattam. Nem azért, mert nem értettem. Hanem mert könnyebb volt hallgatni, mint szembeszállni veled.
A hangja elcsuklott.
— A házról azonban nem tudtam.
Natalia lassan leült.
— A kölcsönszerződést nem egyedül írtam alá — mondta.
Mindenki felnézett.
— Mit jelent ez? — kérdezte András.
— A közvetítő azt mondta, a ház tulajdona közös. De én… én egy olyan papírt írtam alá, amelyen András neve is szerepelt.
András felállt.
— Az én nevemet használtad?
— Azt mondta, szükség van rá.
— Én semmit sem írtam alá!
A vezető diszkréten hátrébb lépett. Marina arca elsápadt.
Natalia a táskájába nyúlt, és elővette a ház eladási szerződését. A dokumentum mellett egy másik lap lapult: egy meghatalmazás, amelyen András neve szerepelt, de az aláírás ferdén futott, mintha valaki sietve másolta volna le.
András a papír fölé hajolt.
— Ez nem az én aláírásom.
— Tudom — mondta Natalia.
— Tudtad?
— A közvetítő készítette elő. Azt mondta, ha nem írjuk alá, mindent elveszítünk.
— És te mégis aláírtad.
Natalia most már sírt, de senki nem nyúlt hozzá.
— Azt hittem, megmentem a családot.
— A családot nem lehet más pénzéből megmenteni úgy, hogy közben mindenkit hazugságban tartasz — mondtam.
A vezető a számlára nézett.
— Szeretnék segíteni a saját részük elkülönítésében, de a további vitát nem folytathatjuk az étteremben.
Marina elővette a bankkártyáját, és kifizette a fiaik, a saját és András ételének egy részét. András levette a karóráját, és a pultra tette.
— Ezt elfogadják biztosítékként?
— Nem szükséges — felelte a vezető. — Megvárhatják, amíg a banki átutalás megérkezik, ha igazolványt hagynak itt.
András lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét.
Marina elkapta a kezét.
— Ne add oda.
— Nincs másom.
— Van családod — mondta Marina. — Csak most derült ki, hogy nem ugyanazt értettük ezen a szón.
Ez volt az a mondat, amely után Natalia végleg összeroppant. Nem látványosan. Nem kiabálva. Csak leült, és két tenyérrel eltakarta az arcát.
Sofia megfogta a ruhája szélét.
— Anya, mi lesz a nagypapáék házával?
Apám rám nézett.
— Nem akarom eladni.
— Akkor nem adjuk el — feleltem.
Natalia felnézett.
— Miből fizetjük vissza a kölcsönt?
— Először megállítjuk az eladást. Aztán mindenki leül egy külön szakemberrel, és pontosan megnézzük, mit írtál alá. Nem fogom a családot eltartani, de nem hagyom, hogy egy hamis meghatalmazás miatt az otthonotok is eltűnjön.
András meglepetten nézett rám.
— Segítesz?
— A ház jogi védelmében, igen. A tartozás kifizetésében, nem. Az nem az én adósságom.
Apám bólintott.
— Ez igazságos.
Natalia lehajtotta a fejét.
— És a kártya?
— Megszüntetem. Minden tételt összeírok. Amit bizonyíthatóan te használtál, azt vissza kell fizetned.
— Nincs ennyi pénzem.
— Akkor eladod azt, amit valóban a sajátodnak nevezhetsz. Az ékszereidet, a második autót, bármit. De Sofia étlapját többé senki nem fogja elvenni tőle.
Anyám a lányomra nézett.
— Sajnálom, Sofia.
Sofia rám nézett, mielőtt válaszolt volna.
— Nem baj, ha nem szereted a garnélát. De legközelebb ne vedd el az étlapomat.
Natalia sírva bólintott.
A mondat egyszerű volt, mégis pontosabb minden felnőtt magyarázatnál.
Aznap este nem lett nagy családi kibékülés. Nem öleltük meg egymást, nem mondtuk, hogy minden rendben lesz. A vezető visszaadta a számlákat, apám pedig külön kérte, hogy a saját részét ő fizesse ki, bár csak több kártyával sikerült.
Sofia a kijáratnál megállt, és a sárga ruháján lesimította a fehér napocskát.
— Anya?
— Igen?
— A nagypapa tényleg szereti a vidám színeket?
Apám meghallotta, és halványan elmosolyodott.
— A legjobban a sárgát.
Sofia odanyújtotta neki az étlapot.
— Akkor ezt megtarthatod. De csak kölcsönbe.
Apám két kézzel vette át, mintha valami törékeny, fontos tárgyat tartana.
Mögöttünk Natalia a hamis meghatalmazást szorongatta, András pedig a gyűrűje nélkül állt a kihűlt vacsora mellett.
Sofia pedig a nagyapja kezébe adta az étlapot, és azt mondta:
— Holnap te választasz valami különlegeset.
Missed the beginning?
