4. RÉSZ
…hanem az enyémben.
A nővér az ágyam mellé tette a tollat, de nem azért, hogy Victor helyett aláírjak. Az orvos közben ellenőrizte a vérnyomásomat, és Mihály az ajtó mellett állt, mint aki egész életében erre a pillanatra várt.
Victor a telefonba beszélt.
— Luca kezelését nem állíthatják le.
A klinika ügyintézője nyugodt hangon válaszolt:
— A számlát az ön alapítványa fedezte. A pénzforrás most vitatott. Elena asszony korábbi nyilatkozata szerint azonban a betegellátásra elkülönített összeg nem használható más célra. A döntéshez az ő jóváhagyása szükséges.
Victor tenyerében megcsúszott a telefon.
— Elena, kérlek.
Ez volt az első alkalom azon az estén, hogy nem parancsolt.
Rám nézett, és egyszerre láttam benne a férfit, aki tizenöt éven át uralta a várost, és azt a rémült fiút, aki egykor a kórházi folyosón ült, miközben az öccse lélegeztetőgépen feküdt. Luca volt az egyetlen ember, akit Victor őszintén szeretett. Talán éppen ezért használtam fel őt soha semmire.
— A kezelés folytatódhat — mondtam.
Victor becsukta a szemét.
— Köszönöm.
— Ne nekem köszönd. A pénzt nem te adtad neki. Azok az emberek adták, akiktől elvetted.
A klinika munkatársa még mindig a vonalban volt. Mihály elővette a saját telefonját, és megmutatta a képernyőt.
— A kifizetés már átkerült egy elkülönített számlára — mondta. — Elena asszony létrehozta, mielőtt összeesett. Luca nem marad kezelés nélkül.
Victor rám meredt.
— Előkészítettél mindent?
— Nem mindent. Csak azt, amit te soha nem hittél volna rólam: hogy képes vagyok dönteni nélküled.
Selena a fal mellett állt. A fehér ing, amelyet Victor viselt előző este, még mindig a vállán volt, fölötte egy kórházi köpeny. Az arcáról eltűnt az a könnyed fölény, amellyel a hívásomat fogadta.
— Én is tudok valamit — mondta.
Victor felkapta a fejét.
— Selena, ne.
— Azt mondtad, én leszek a társad. De soha nem akartál társadként kezelni. Csak azt akartad, hogy mosolyogjak, amikor szükséged volt rá.
— Ez nem a megfelelő idő.
— Pontosan ez az egyetlen megfelelő idő.
A lány a táskájából elővett egy kis, kopott bőrkötésű füzetet. A lapjain dátumok, szállodanevek és összegek sorakoztak.
— Minden alkalommal felírtam, amikor készpénzt adtál nekem, hogy vigyem el egy bizonyos címre. Nem tudtam, miért. Aztán meghallottam, ahogy telefonon azt mondod, ha Elena beszélni kezd, „a baleset majd elintézi”.
Victor szeme elsötétült.
— Te elloptad a füzetet.
— Nem. Te hagytad a fürdőszobában. Ahogy azt hitted, mindent elrejthetsz.
Mihály kinyújtotta a kezét.
Selena egy pillanatig habozott, majd átadta neki a füzetet.
Victor előrelépett.
— Selena, gondold át. Ha ezt odaadod neki, te is elveszítesz mindent.
— Már elvesztettem, amikor felvettem Elena hívását.
A mondat után senki sem szólalt meg. Nem azért, mert nem lett volna mit mondani. Hanem mert a következő döntés mindannyiunk életét más irányba vitte.
Mihály kiment a folyosóra, és néhány perc múlva visszatért egy nővel. Ő volt Clara Bianchi, Victor alapítványának vezetője, az a könyvelő, akiről a férjem azt állította, hogy elköltözött az országból.
Clara rám nézett.
— Elena asszony, a kedvezményezettek várnak. Azt mondták, csak akkor fogadják el a pénzt, ha maga mondja ki, hogy az alapítvány többé nem Victor Romano tulajdona.
Victor felnevetett, de a hangja üres maradt.
— Az alapítványt én építettem.
— Nem — feleltem. — Te csak elfoglaltad.
A kórházi szoba ajtaja nyitva maradt. Kint három férfi állt Victor emberei közül. Látták a papírokat, a füzetet, Clarat, és azt, hogy Mihály még él. Egyikük sem nézett a férjemre.
Victor ezt észrevette.
— Marco — szólította meg őket. — Zárjátok le a folyosót.
Marco nem mozdult.
— Főnök, nincs mit lezárni.
— Mit mondtál?
— A számlákhoz nincs hozzáférésünk. A raktárak kulcsait Clara vitte el. Az emberek pedig azt kérdezik, hogy ki fizeti ki a családjukat, ha maga eltűnik.
Victor keze ökölbe szorult.
— Én soha nem tűnök el.
— Ma este már eltűnt valami — mondta Marco. — A parancsai értelme.
Az orvos ekkor odalépett hozzám.
— Elena asszony, a szíve stabilizálódik, de nem hagyhatja, hogy ez a vita megölje. Ha most dönt, csak olyasmiről döntsön, amit később sem fog megbánni.
Victor rám nézett.
— Gyűlölsz?
A kérdés olyan halk volt, hogy majdnem nem hallottam.
— Nem. Ezért tartott ilyen sokáig.
Az arca megrándult.
— Szerettelek.
— Én is. De a szeretet nem teszi ártatlanná azt, aki közben másokat tönkretesz.
— Mit akarsz tőlem?
— Semmit, amit te önként nem tudsz odaadni. Az alapítvány nevét. A pénzt. A könyvelést. És azt, hogy ne keress többé olyan embert, aki nem hajlandó helyetted hazudni.
— Ez az egész életem.
— Nem. Ez az, amit az életedből építettél.
Victor a telefonjára nézett. A klinika még mindig várta a válaszát. Luca kezeléséről kellett döntenie, de már nem volt mit aláírnia. A saját pénze eltűnt egy védett számlán, amelyhez Elena meghatalmazása nélkül nem férhetett hozzá.
Megértette, hogy az öccse megmentéséhez nem kell megőriznie a birodalmát. Csak abba kellett hagynia, hogy a testvérét ürügyként használja.
— Folytassák Luca kezelését — mondta a telefonba. — Mindent, amit kell.
— És a fedezet?
Victor rám pillantott.
— Elena asszony alapítványából.
— Nem — mondtam.
Victor arca megfeszült.
— Elena.
— A kezelés árát a külön számláról fizetik, de a pénz többi része nem az én alapítványomé lesz. Azoké, akiknek jár. Luca pedig megkapja a szükséges segítséget, mert beteg, nem azért, mert te végre engedelmeskedsz.
Clara bólintott.
— Ezt így be tudjuk állítani.
Victor letette a telefont.
Selena a füzetre nézett.
— Mi lesz velünk?
Nem kérdezhette volna ezt tőlem, mégis válaszoltam.
— Te tanú leszel, ha vállalod. Cserébe az alapítvány kifizeti azokat a tartozásokat, amelyeket Victor rád terhelt. De nem foglak megmenteni a saját döntéseidtől. Neked kell végigmondanod az igazat.
Selena lehajtotta a fejét.
— El fogom mondani.
Mihály a papírokat rendezte az asztalon. A táskát, amelyet hónapokkal korábban a fal mögé rejtettem, most lassan becsukta.
Victor még mindig ott állt az ágyam mellett. Nem nyúlt hozzám. Talán megértette, hogy az érintése többé nem jelent bocsánatot.
— Elena — mondta. — Ha visszamehetnél ahhoz az estéhez, amikor először találkoztunk, megtennéd újra?
A kérdés fájt. Nem azért, mert nem tudtam a választ, hanem mert mindkettőnknek tudnia kellett.
— Azt a nőt, aki akkor voltam, nem szégyellem — mondtam. — De nem adom vissza neked.
Victor lehunyta a szemét, aztán lassan elhagyta a szobát. Marco nem követte. Selena sem.
Később, amikor Clara az első kedvezményezettek nevét olvasta fel, a monitorom szabályos ütemben sípolt. Az egyik név hallatán felismertem egy pincért, akit Victor emberei évekkel korábban tönkretettek. A következő név egy sofőré volt. A harmadik egy nőé, aki azért vesztette el a lakását, mert nem tudta visszafizetni Victor kölcsönét.
Mihály a füzet utolsó oldalára mutatott.
Ott nem összeg szerepelt, hanem egyetlen dátum: az a nap, amikor Victor először hazudott nekem.
Alatta az én kézírásom állt:
„Ettől a naptól mindent megőrzök.”
A szívmonitor tovább sípolt, én pedig Clara felé fordultam.
— Olvassa a következő nevet.
És a kórházi szoba közepén, Victor üres székével szemben, elkezdődött azoknak az embereknek a visszaszámlálása, akik végre visszakapták a saját nevüket.
