4. RÉSZ
– Ez azonnal megváltozik – mondta Claire.
Nem emelte fel a hangját. Nem volt rá szüksége.
A kertben mindenki hallotta.
Dante arca megfeszült.
– Claire, ne avatkozz bele orvosi ügyekbe.
– Nem avatkozom bele. A beteg jogait védem.
– Isabella a feleségem.
– És önálló felnőtt – felelte Claire. – A válási irat semmilyen döntési jogot nem ad önnek.
A hasam görcsösen megfeszült. A világ széle egy pillanatra elmosódott, de nem engedtem, hogy Dante karja elérjen.
– Emma – mondtam. – Hozd a táskámat.
– Máris.
– Apa, velem jössz.
– Persze.
Dante elém állt.
– Isabella, ezt később megbeszéljük.
– Nem. Ezt már mindenki előtt megbeszéltük.
– A baba veszélyben van.
– Pontosan ezért nem megyek veled.
A férjem keze ökölbe szorult. A mandzsettája alatt a drága órája csillogott, az ajándékasztalon pedig továbbra is ott feküdt a válási szerződés, a marcipánkoronás torta mellett.
Marta megszólalt.
– Dante, a kórházat te hívtad fel?
– Nem tartozik rád.
– Akkor miért szerepel az iratcsomóban a klinika neve? A lap aljára te írtad rá, hogy Isabella „érzelmileg labilis és befolyásolható”.
Dante odakapta a fejét.
– Az ügyvédem fogalmazta.
Claire felemelte a válási papírokat.
– Nem. Az ön kézírása. Ugyanazzal a töltőtollal írta, amellyel a meghatalmazás tanújaként aláírt.
Mindenki Lucia felé nézett.
Az asszony a szájához szorította a kezét.
– Dante… te tényleg kórházba akartad küldeni egyedül?
– Csak biztosítani akartam, hogy ne írjon alá valamit, ami veszélybe sodorja a gyereket.
– A gyereket vagy a pénzt? – kérdeztem.
A kérdés után nem várt válaszra volt szükségem.
Dante a tekintetével elárulta.
A mentőautó szirénája néhány perccel később érkezett meg. Nem engedtem, hogy Dante beszálljon mellém. Apám fogta a kezemet, Emma pedig végig a vállam mellett ült.
A kórház folyosóján fehér fények vibráltak a padlón. A vizsgálószoba ajtaján egy kopott, zöld címke lógott, amely minden alkalommal nekiverődött a falnak, amikor valaki elhaladt mellette.
– Isabella, a baba szívhangja ingadozik – mondta a doktornő. – Lehet, hogy műtétre lesz szükség.
– Én döntök?
– Ön dönt. A férje csak akkor írhat alá, ha ön erre felhatalmazza.
– Nem hatalmazom fel.
A mondat nehéz volt, de tiszta.
Dante az ajtóban állt. Claire mögötte tartotta a kezében a papírokat.
– Isabella, kérlek – mondta. – Legalább most ne büntess.
– Nem büntetlek. Megakadályozom, hogy helyettem dönts.
A doktornő becsukta az ajtót.
A következő órák összefolytak. Tűk, monitorhangok, rövid utasítások. A fájdalom hullámokban érkezett, és minden hullámmal úgy éreztem, mintha a testem egy újabb titkot követelne vissza Dantétól.
Hajnal előtt megszületett a fiam.
Kicsi volt, vörös és dühös. A hangja betöltötte a műtőt.
– Lélegezik – mondta a doktornő.
Én pedig sírni kezdtem.
Nem a félelemtől.
Attól, hogy még itt voltunk mindketten.
Dante csak másnap léphetett be a szobába. Claire előtte átadta neki a záradék hivatalos értesítését.
A Romano alapító okirata valóban működésbe lépett. A Belladonna társaság minden vagyona zárolás alá került, a három átutalást pedig vissza lehetett követelni. Victor elveszítette a családi részesedését, és a birtokát is, amelyet a megállapodásért ajánlottak neki.
Dante azonban nem került azonnal börtönbe. Claire nem akart látványos bosszút.
– A bizonyítékokat átadjuk a megfelelő szerveknek – mondta neki. – De előbb a cég könyvelését kell megmenteni. Ha a hitelezők rájönnek, hogy minden fedezet eltűnt, több száz alkalmazott marad fizetés nélkül.
Dante keserűen felnevetett.
– Még most is a céget védi?
– Nem téged. Azokat az embereket, akik nem tudtak semmiről.
A mondat után Dante sokáig a kezében tartotta az értesítést.
Végül nem engem keresett a tekintetével, hanem Luciát.
– Anya, add ide a kulcsot.
– Milyen kulcsot?
– A keleti irodáét.
Lucia megmerevedett.
– Miért?
– Mert ott vannak a hitelezői szerződések. És az eredeti könyvelések.
Claire lassan felnézett.
– Ezeket átadja?
– Ha nem adom át, a Moretti vállalatok összeomlanak.
– És ha átadja?
Dante a kórházi bölcsőre nézett, ahol a fiam aludt.
– Akkor legalább nem ő fizet érte.
Ez volt az első döntése, amely nem rólam szólt, és nem a pénzről.
A következő napokban a könyvelés feltárta, hogy Dante apja évekkel korábban titkos hiteleket vett fel a családi vállalatokra. Dante ezeket próbálta eltakarni, amíg a kamatok el nem nyelték a tartalékokat. Ez nem tette ártatlanná.
Csak megmutatta, miért jutott el idáig.
A tartozás az ő döntése volt. A csalás is.
Lucia végül elmondta, hogy tudott a Belladonnáról, de azt hitte, Dante csak átmenetileg használja a Romano pénzét. Nem mentette meg a fiát. A vallomásával viszont lehetővé tette, hogy Victor ne hamisíthassa tovább a történetet.
Marta visszakapta az állását, és a nagyapám naplóját a Romano archívumába helyezte. Én pedig eltávolítottam a nevemet minden olyan közös számláról, amelyhez Dante hozzáférhetett.
A válás nem a kertben dőlt el.
Aznap csak az derült ki, hogy a férjem már régen elhagyta a házasságunkat, miközben a nevemet még használta.
A végső megállapodásban egyetlen Romano-ingatlan sem szerepelt. A vagyon, amelyet megpróbált elvenni, megmaradt a vállalatnál. Dante eladta a saját részesedését, abból rendezték a hitelezők követeléseit, és a Moretti cég irányítását egy független igazgatótanács vette át.
Én nem kaptam tőle házat, ajándékot vagy bocsánatkérést.
Azt viszont megköveteltem, hogy a fiunk életének minden fontos döntését írásban, tanúk előtt intézzük.
Hetekkel később Dante eljött a kórházba, hogy lássa a gyereket. Nem hozott virágot. Nem hozott aktatáskát.
A kezében egyetlen tárgy volt: a nagyapám rézszélű számológépe.
– Marta visszaadta – mondta.
– Nem neked adta.
– Tudom.
Letette az éjjeliszekrényre.
A kisfiam felébredt, és apró ujjai ökölbe szorultak a takaró fölött.
Dante lehajolt hozzá, de nem érintette meg.
– Megfoghatom?
Ránéztem.
– Csak ha nem azért kérdezed, mert valamit el akarsz venni.
Dante lehunyta a szemét.
– Nem tudom, hogyan kell úgy apának lennem, hogy közben ne irányítsak mindent.
– Akkor tanuld meg. Nem miattam.
– Hanem miatta.
– Igen.
Megengedtem, hogy felvegye a fiunkat.
A baba azonnal sírni kezdett, Dante pedig ügyetlenül, mégis óvatosan ringatni kezdte. Az a férfi, aki pénzt mozgatott, aláírásokat hamisíttatott és egy egész család előtt próbált összetörni, most tanácstalanul állt a könnyű takaróval a karjában.
A zsebéből elővette a régi tollát, amellyel a meghatalmazást aláírta, és letette mellé az asztalra.
– Ezt elviszed? – kérdeztem.
– Nem. Ez marad itt.
– Miért?
– Hogy emlékezzek, melyik oldalon álltam.
Nem mondtam neki, hogy a tollat kidobtam, amikor elment.
A számológépet viszont megtartottam.
Aznap este Marta felhívott, és azt mondta, a napló első oldalán talált még egy bejegyzést, amelyet senki sem vett észre: a nagyapám saját kézírásával rögzítette, hogy az örökség egyik része kizárólag annak a gyermeknek jár, aki egyszer megtanulja megkérdezni, ki fizeti a számlát.
A fiam még nem tudott beszélni.
Csak a kis kezét nyújtotta a rézszélű számológép felé.
Én pedig odatoltam hozzá, miközben a kijelzőn egyetlen szám világított: nulla.
Missed the beginning?