4. RÉSZ
A szobában senki nem lélegzett rendesen.
András újra meghallgatta a telefonon érkezett üzenetet, aztán letette a készüléket az asztalra.
— A közös lakáshitelhez kapcsolódó életbiztosítás módosítását kérték — mondta.
— Milyen módosítást?
— A kedvezményezett személyét.
A kezem hideg lett.
— Az én nevemről Kitti nevére?
András bólintott.
Márta arca megkeményedett.
— Ezt mikor nyújtották be?
— Két nappal azelőtt, hogy hozzánk költözött — felelte András. — A kérelmet még nem véglegesítették, mert hiányzott egy telefonos megerősítés. A bank szerint ma reggelre volt időzítve.
A lépcső tetején Kitti állt. Már felöltözött, a haját összefogta, és egy barna bőröndöt húzott maga után. A kereke minden foknál koppant egyet.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
— Nem akartam megölni senkit — mondta.
András felnézett rá.
— Senki nem mondta, hogy meg akartál ölni valakit.
— De úgy néztek rám, mintha gyilkos lennék.
— A saját testvéred adataival próbáltál hitelt felvenni, és a közös biztosításból ki akartad venni őt — mondtam. — Mit kellett volna gondolnom?
Kitti lassan lejött. A törölköző, amellyel egy héten át provokált minket, a fürdőszobai kosárban hevert. Most szürke pulóver és fekete nadrág volt rajta, de ettől nem lett kisebb az a rés, amelyet a viselkedése vágott közénk.
— A biztosítást csak azért akartam — mondta —, mert András egyszer említette, hogy ha vele történik valami, te egyedül maradnál a hitellel.
András megfeszült.
— Ezt mikor hallottad?
— A múlt hónapban. Azt hittem, ha meghal, te nem tudod fizetni. A bank pedig eladja a lakást.
— És te megveszed olcsóbban? — kérdeztem.
Kitti nem válaszolt.
Nem is kellett.
A vallomása nem volt nagy drámai beismerés. Éppen ettől lett félelmetes. Úgy beszélt a tervéről, mintha egy rosszul sikerült bevásárlásról mesélne.
Márta elővette a telefonját.
— A banki ügyintéző elküldte nekem is a kérelmek másolatát, mert a lakóközösség címét használták kapcsolattartási helyként. Az iratokban szerepel egy közvetítő neve.
Kitti arca megváltozott.
— Ő csak segített.
— Ki? — kérdeztem.
Kitti szája összeszorult.
András elvette Márta irattartójából a felmondási nyilatkozatot. Az alján ott állt Kitti volt barátjának neve: Bence.
— Bence tudott erről? — kérdezte.
— Ő mondta, hogy ha nem tudok pénzt szerezni, elmondja mindenkinek, mit tettem.
— Mit tettél? — kérdeztem.
Kitti leült. A bőrönd fogantyúja még a kezében maradt.
— A közös számláról nemcsak a kölcsönt fizettem. Azt a pénzt használtam fel, hogy kifizessem a közvetítőt, és megszerezzem a ti adataitokat. Bence rájött. Ezért küldött el.
A történet, amellyel hozzánk érkezett, darabokra hullott előttem.
Nem azért jött, mert nem volt hová mennie.
Azért jött, mert nálunk látott menedéket a következmények elől.
András a székre mutatott.
— Ülj le, Kitti.
— Nem maradok.
— Nem maradni kérlek. Aláírni kérlek.
Elé tett egy újabb lapot. Ezúttal nem vendégszabályzat volt, hanem egy nyilatkozat arról, hogy engedély nélkül használta Eszter adatait, és hogy minden kapcsolatot megszakít a banki közvetítővel. A végén két tanú helye szerepelt.
Kitti remegő kézzel nézte.
— Ha aláírom, elveszítem az állásomat.
— Ha nem írod alá, Eszter egyedül marad a bizonyítékokkal, te pedig továbbra is azt mondhatod, hogy semmi sem történt — felelte András.
— Te tényleg képes lennél ezt megtenni velem?
— Nem én tettem ezt veled. Te tetted magaddal, amikor az ő nevét választottad a sajátod helyett.
Kitti rám nézett.
— Azt akarod, hogy aláírjam?
Sokáig nem válaszoltam.
A fejemben egymás után jelentek meg az elmúlt napok képei: a bevásárlószatyrok, amelyeket neki cipeltem; az autóm kulcsa a kezében; a reggeli törölközők; a vigyora, amikor bizonytalannak nevezett. Eszembe jutott az is, hogy gyerekkorunkban ő félt a vihartól, én pedig mindig a takaróm alá engedtem.
De a szeretet nem jelentheti azt, hogy valaki a neveddel adósságot épít.
— Írd alá — mondtam. — Aztán menj el.
Kitti lesütötte a szemét.
— És ha nincs hová mennem?
— Márta ismer egy átmeneti szállást a nővédelemnél — felelte András. — Nem az utcára küldünk. De többé nem költözhetsz be hozzánk egy történettel, és nem maradhatsz itt egy másik történettel.
Kitti felnézett.
— Te még most is segítesz?
— Abban segítek, hogy ne legyen belőled hajléktalan. Abban nem, hogy megúszd.
Ez volt az a mondat, amelytől Kitti arca végleg összeroppant.
Aláírta a nyilatkozatot.
Márta tanúként mellé írta a nevét, András pedig a banknak küldte el a szkennelt példányt. A biztosítás módosítását törölték, a hitelkérelmet lezárták, és a közvetítő minden további kapcsolatfelvételét letiltották.
Kitti aznap délután elment.
Nem öleltem meg.
Nem azért, mert nem szerettem, hanem mert a testem még emlékezett arra, milyen érzés volt, amikor minden ölelésem mögött ő egy újabb lehetőséget keresett.
Bence később valóban eljött a házhoz. Nem bocsánatot kérni jött, és nem is Kittiért. Odaadta Márta kezébe a teljes bankszámlatörténetet, majd azt mondta:
— Én is túl sokáig hittem, hogy ha szeretem, majd megváltozik. Csak azt nem vettem észre, hogy közben mindent elvesz tőlem, amit elér.
Nem hibáztattam. Egyetlen mondatban több igazság volt, mint Kitti egész heti magyarázkodásában.
A házban ezután visszaálltak a tárgyak a helyükre. A fürdőszobai polc üres maradt, mert nem volt kedvem visszatenni oda más samponját. A vendégszoba ágyán még ott látszott a bőrönd kerekeinek két sötét nyoma.
András egy este megkérdezte:
— Megbántad, hogy befogadtad?
A konyhaasztalon ott feküdt a repedt fülű bögre, amely mellett a papír mindent elindított.
— Nem — mondtam. — Azt bánom, hogy csak akkor hittem el, amit láttam, amikor már az én nevem is rajta volt.
— Mit fogsz tenni vele?
— Semmit, amitől ő megint beléphet az életembe egy hátsó ajtón. De ha egyszer valóban segítséget kér, nem pénzt, nem lakást és nem más ember nevét, akkor meghallgatom.
András megszorította a kezem.
Másnap Márta felhívott. Kitti elhelyezkedett az átmeneti szálláson, és önként jelentkezett egy adósságrendező programba. Nem tudtam, meddig tart majd, és azt sem, hogy őszinte-e a változás. De az iratokat aláírta, az adósságot vállalta, és többé nem engem küldött maga elé pajzsként.
Hetekkel később eljött hozzám egy rövid látogatásra. Az ajtó előtt állt, kezében nem bőrönd, hanem egy vékony dosszié.
— Ez az első befizetés igazolása — mondta. — A saját nevem van rajta.
Elvettem tőle a papírt.
— Köszönöm, hogy elhoztad.
— Nem azért jöttem, hogy visszafogadj.
— Jó.
— Hanem hogy egyszer legyen valami, amit nem titokban csináltam.
Ránéztem a dossziéra, aztán rá.
— Akkor ezt most jól csináltad.
Nem öleltük meg egymást. Még nem.
Kitti elindult lefelé a lépcsőn, majd félúton megállt.
— Eszter?
— Igen?
— András tényleg csak azért nézett rám olyan nyugodtan, mert tudta, hogy Márta mindent elmond?
— Nem. Azért volt nyugodt, mert már előtte elhitte nekem, hogy valami nincs rendben.
Kitti lehajtotta a fejét.
A kezemben a saját nevemmel ellátott első befizetési bizonylat zizegett, és ezúttal nem kellett mögé képzelnem semmilyen rejtett szándékot.
A dosszié tetején egyetlen név állt, hibátlanul, kölcsönzés nélkül: Kitti.
Missed the beginning?




