4. RÉSZ
Megan nem tette le a telefont.
Én pedig hiába próbáltam megszólalni, a torkom összezárult.
– Ki maga? – kérdezte Megan.
A vonal túlsó végén hosszú, reszkető levegővétel hallatszott.
– A lányom anyja – felelte a nő. – És ha Dominic valóban ott van, neki kell eldöntenie, hogy most is elbújik-e a családja mögött.
A hívás megszakadt.
Victor azonnal Nancyre nézett.
– Maga tudta, hogy Clara él?
– Tudtam, hogy életben volt, amikor utoljára beszéltem vele. Ez nem ugyanaz.
Megan a telefon kijelzőjét bámulta.
– Hol van most?
– A régi Szent Márton-kórházban – mondta Nancy. – Ott kezdődött minden. Clara oda kérte, hogy vigyem el a naplót, ha valaha maga megtalálja a lányát.
Victor egyik embere halkan káromkodott.
– A kórházat ma este bontják.
A mondat úgy talált el, mintha valaki újra kihúzta volna alólam a talajt.
– Mikor? – kérdeztem.
– Éjfélkor lezárják a területet – felelte Nancy.
Megan felém fordult.
– Akkor indulunk.
– Én nem tudok vezetni.
– Én tudok.
– És a testőrök?
– Nem bízom bennük.
Victor gúnyosan felnevetett.
– Azt hiszi, egy napló megváltoztat mindent?
– Nem – feleltem. – De az ön aláírása a méreg megrendelésén talán igen.
Victor tekintete a kezemben lévő papírra ugrott. A lap hátoldalán egy gyógyszerészeti számla másolata volt. A megrendelő neve alatt az ő kézjegye szerepelt.
Nem én találtam meg. Nancy tette a napló mellé.
Victor nekirontott volna, de a két fegyveres férfi közé állt. Egyikük, Daniel, a falnak támasztotta a pisztolyát.
– Nekem azt mondta, csak megfélemlítés lesz – mondta.
– Te ostoba…
– Azt mondta, Dominic aláírja az eladást, aztán elmegy. Nem azt, hogy megmérgezi.
A házban mindenki hallgatott. Nem a félelemtől. Hanem mert Victor elveszítette azt az egyetlen dolgot, amivel évekig irányította őket: a hitet, hogy tudja, mi következik.
Megan a székem mögé állt.
– Vigyük el.
– Nem – mondtam.
– Dominic, maga alig él.
– Ő itt marad.
– Miért?
Victorra néztem.
– Mert Clara miattam vár húsz éve. Nem fogom úgy megkeresni, hogy közben ugyanazt a férfit küldöm előre, aki elhallgattatta.
Daniel a fejét rázta.
– Maga tényleg elmegy vele?
– Nem – felelte Megan. – Én viszem Dominicket.
A kórházhoz éjfél előtt harminc perccel értünk. Az épületet félig kiürítették, a folyosókon nedves vakolat szaga terjengett. Megan a székem mögött tolta a kereket, és minden alkalommal, amikor egy törmelékdarab akadt a kerékbe, ököllel ütött rá.
– Ezt nem kell egyedül csinálnia – mondtam.
– Maga húsz éve egyedül csinál mindent.
– Nem volt választásom.
– Most van.
A régi szülőszobánál egy nő állt a repedezett ablak mellett. Sovány volt, haja teljesen megőszült, bal kezében egy apró, piros fonallal átkötött szülési karszalagot tartott.
Megan megállt.
– Anya?
A nő megfordult.
Clara először engem nézett, aztán a lányát. Nem sírt. Talán már minden könnyét elhasználta.
– Túl késő – mondta.
– Nem – feleltem. – Csak nagyon sokáig tartott.
Clara keserűen elmosolyodott.
– Tudod, mit tett az apád? Elhitette velem, hogy ha életben maradsz, megölnek. Aztán elvitte a nevedet, engem pedig bezárt egy történetbe, amelyben te halott voltál.
– Én pedig húsz évig azt hittem, te haltál meg.
– Tudom.
Megan közénk lépett.
– Miért jött most?
Clara lenézett a kezében tartott karszalagra.
– Mert megtudtam, hogy Dominic beteg, és Victor megpróbálja eladni a cégeit. Ha meghal, minden, amit apja épített, azokhoz kerül, akik folytatják a hazugságot.
– Nem akarok cégeket – mondtam.
– Akkor mit akarsz?
A kérdés egyszerű volt. A válasz mégis húsz év súlyát hordozta.
– A lányomat. Ha ő még elfogad.
Megan arca megrándult.
– Nem tudom, hogyan kell apának szólítani.
– Én sem tudom, hogyan kell annak lenni.
Clara odalépett hozzám, és a tenyerembe tette a piros fonallal átkötött karszalagot.
– Ezt azon az éjszakán viseltem, amikor megszülettél – mondta Megan. – Nem tudtam megtartani. De soha nem dobtam el.
Megan sokáig nézte.
Aztán nem engem ölelt meg, hanem az anyját. Clara teste megremegett, és a vállára hajtotta a fejét.
Én csak néztem őket, míg a kórház távoli részén meg nem szólalt a bontógépek tompa dübörgése.
Visszatérve a birtokra, Victor már nem ült az irodámban. Daniel a dolgozószoba közepén tartotta, előtte pedig ott feküdt a teljes könyvelés, amelyből kiderült, hogy éveken át lopott a vállalataimtól.
Nem hívtam hozzá a régi embereimet. A könyvelőnő, aki eddig hallgatott, maga vitte el a dokumentumokat a hatóságokhoz. Victor elveszítette a pénzt, a befolyást és azokat a férfiakat, akik addig a parancsait teljesítették.
De a legnagyobb vesztesége nem ez volt.
Az eladási szerződést, amelyért megmérgezett, nem írtam alá. A cégek irányítását nem Meganre hagytam, és nem is magamra. Egy alapítványba tettem őket, amely a veszélyeztetett anyákat segítette. Megan csak egy feltételt szabott.
– A döntésekről engem is megkérdeznek.
– Rendben.
– És Noah nevét nem használja senki reklámhoz.
– Rendben.
Clara egy külön kis házba költözött a birtok szélén. Nem lettünk hirtelen család. Az ilyen dolgok nem történnek meg egyetlen öleléstől.
Megan három napig még mindig Mr. Masonnek szólított.
A negyedik napon belépett az irodámba, és letette az asztalra a rézszínű hajtűt.
– Ezt visszaadom.
– Nem kell.
– Ez az anyámé.
– Akkor legyen nála.
Megan elmosolyodott.
– Maga tényleg nem érti. Nem tárgyként adom vissza. Hanem mert már tudom, honnan jöttem.
Az ajtóban Clara állt, kezében három csésze teával. Noah a lábánál egy fakockát szorongatott.
Megan rám nézett.
– Apa, maga kér teát?
A szó nem volt hangos.
Mégis betöltötte az egész szobát.
A hajó alakú papírnehezék az ujjaim közül a szőnyegre csúszott, és halk koppanással megállt a három generációt ábrázoló régi fénykép mellett.
Én pedig először nem az iratok sorrendjét kerestem, hanem Megan felé nyújtottam a kezem.
– Igen – mondtam. – De csak ha te töltöd ki.
Missed the beginning?




