4. RÉSZ — A dolgozónőm éjszakákon át virrasztott mellettem, aztán egyetlen kérdést tett fel, amitől a testőröm elsápadt

4. RÉSZ

Megan nem tette le a telefont.

Én pedig hiába próbáltam megszólalni, a torkom összezárult.

– Ki maga? – kérdezte Megan.

A vonal túlsó végén hosszú, reszkető levegővétel hallatszott.

– A lányom anyja – felelte a nő. – És ha Dominic valóban ott van, neki kell eldöntenie, hogy most is elbújik-e a családja mögött.

A hívás megszakadt.

Victor azonnal Nancyre nézett.

– Maga tudta, hogy Clara él?

– Tudtam, hogy életben volt, amikor utoljára beszéltem vele. Ez nem ugyanaz.

Megan a telefon kijelzőjét bámulta.

– Hol van most?

– A régi Szent Márton-kórházban – mondta Nancy. – Ott kezdődött minden. Clara oda kérte, hogy vigyem el a naplót, ha valaha maga megtalálja a lányát.

Victor egyik embere halkan káromkodott.

– A kórházat ma este bontják.

A mondat úgy talált el, mintha valaki újra kihúzta volna alólam a talajt.

– Mikor? – kérdeztem.

– Éjfélkor lezárják a területet – felelte Nancy.

Megan felém fordult.

– Akkor indulunk.

– Én nem tudok vezetni.

– Én tudok.

– És a testőrök?

– Nem bízom bennük.

Victor gúnyosan felnevetett.

– Azt hiszi, egy napló megváltoztat mindent?

– Nem – feleltem. – De az ön aláírása a méreg megrendelésén talán igen.

Victor tekintete a kezemben lévő papírra ugrott. A lap hátoldalán egy gyógyszerészeti számla másolata volt. A megrendelő neve alatt az ő kézjegye szerepelt.

Nem én találtam meg. Nancy tette a napló mellé.

Victor nekirontott volna, de a két fegyveres férfi közé állt. Egyikük, Daniel, a falnak támasztotta a pisztolyát.

– Nekem azt mondta, csak megfélemlítés lesz – mondta.

– Te ostoba…

– Azt mondta, Dominic aláírja az eladást, aztán elmegy. Nem azt, hogy megmérgezi.

A házban mindenki hallgatott. Nem a félelemtől. Hanem mert Victor elveszítette azt az egyetlen dolgot, amivel évekig irányította őket: a hitet, hogy tudja, mi következik.

Megan a székem mögé állt.

– Vigyük el.

– Nem – mondtam.

– Dominic, maga alig él.

– Ő itt marad.

– Miért?

Victorra néztem.

– Mert Clara miattam vár húsz éve. Nem fogom úgy megkeresni, hogy közben ugyanazt a férfit küldöm előre, aki elhallgattatta.

Daniel a fejét rázta.

– Maga tényleg elmegy vele?

– Nem – felelte Megan. – Én viszem Dominicket.

A kórházhoz éjfél előtt harminc perccel értünk. Az épületet félig kiürítették, a folyosókon nedves vakolat szaga terjengett. Megan a székem mögött tolta a kereket, és minden alkalommal, amikor egy törmelékdarab akadt a kerékbe, ököllel ütött rá.

– Ezt nem kell egyedül csinálnia – mondtam.

– Maga húsz éve egyedül csinál mindent.

– Nem volt választásom.

– Most van.

A régi szülőszobánál egy nő állt a repedezett ablak mellett. Sovány volt, haja teljesen megőszült, bal kezében egy apró, piros fonallal átkötött szülési karszalagot tartott.

Megan megállt.

– Anya?

A nő megfordult.

Clara először engem nézett, aztán a lányát. Nem sírt. Talán már minden könnyét elhasználta.

– Túl késő – mondta.

– Nem – feleltem. – Csak nagyon sokáig tartott.

Clara keserűen elmosolyodott.

– Tudod, mit tett az apád? Elhitette velem, hogy ha életben maradsz, megölnek. Aztán elvitte a nevedet, engem pedig bezárt egy történetbe, amelyben te halott voltál.

– Én pedig húsz évig azt hittem, te haltál meg.

– Tudom.

Megan közénk lépett.

– Miért jött most?

Clara lenézett a kezében tartott karszalagra.

– Mert megtudtam, hogy Dominic beteg, és Victor megpróbálja eladni a cégeit. Ha meghal, minden, amit apja épített, azokhoz kerül, akik folytatják a hazugságot.

– Nem akarok cégeket – mondtam.

– Akkor mit akarsz?

A kérdés egyszerű volt. A válasz mégis húsz év súlyát hordozta.

– A lányomat. Ha ő még elfogad.

Megan arca megrándult.

– Nem tudom, hogyan kell apának szólítani.

– Én sem tudom, hogyan kell annak lenni.

Clara odalépett hozzám, és a tenyerembe tette a piros fonallal átkötött karszalagot.

– Ezt azon az éjszakán viseltem, amikor megszülettél – mondta Megan. – Nem tudtam megtartani. De soha nem dobtam el.

Megan sokáig nézte.

Aztán nem engem ölelt meg, hanem az anyját. Clara teste megremegett, és a vállára hajtotta a fejét.

Én csak néztem őket, míg a kórház távoli részén meg nem szólalt a bontógépek tompa dübörgése.

Visszatérve a birtokra, Victor már nem ült az irodámban. Daniel a dolgozószoba közepén tartotta, előtte pedig ott feküdt a teljes könyvelés, amelyből kiderült, hogy éveken át lopott a vállalataimtól.

Nem hívtam hozzá a régi embereimet. A könyvelőnő, aki eddig hallgatott, maga vitte el a dokumentumokat a hatóságokhoz. Victor elveszítette a pénzt, a befolyást és azokat a férfiakat, akik addig a parancsait teljesítették.

De a legnagyobb vesztesége nem ez volt.

Az eladási szerződést, amelyért megmérgezett, nem írtam alá. A cégek irányítását nem Meganre hagytam, és nem is magamra. Egy alapítványba tettem őket, amely a veszélyeztetett anyákat segítette. Megan csak egy feltételt szabott.

– A döntésekről engem is megkérdeznek.

– Rendben.

– És Noah nevét nem használja senki reklámhoz.

– Rendben.

Clara egy külön kis házba költözött a birtok szélén. Nem lettünk hirtelen család. Az ilyen dolgok nem történnek meg egyetlen öleléstől.

Megan három napig még mindig Mr. Masonnek szólított.

A negyedik napon belépett az irodámba, és letette az asztalra a rézszínű hajtűt.

– Ezt visszaadom.

– Nem kell.

– Ez az anyámé.

– Akkor legyen nála.

Megan elmosolyodott.

– Maga tényleg nem érti. Nem tárgyként adom vissza. Hanem mert már tudom, honnan jöttem.

Az ajtóban Clara állt, kezében három csésze teával. Noah a lábánál egy fakockát szorongatott.

Megan rám nézett.

– Apa, maga kér teát?

A szó nem volt hangos.

Mégis betöltötte az egész szobát.

A hajó alakú papírnehezék az ujjaim közül a szőnyegre csúszott, és halk koppanással megállt a három generációt ábrázoló régi fénykép mellett.

Én pedig először nem az iratok sorrendjét kerestem, hanem Megan felé nyújtottam a kezem.

– Igen – mondtam. – De csak ha te töltöd ki.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью