4. RÉSZ — A főnökömmel fizettették ki velem a négyszáz dolláros számlát, aztán amikor megláttam, mit hagytak az asztal alatt, elsápadt

4. RÉSZ

…A pince levegője megfagyott körülöttem.

— Az apám? — kérdeztem.

A férfi letette az iratcsomót a fémszekrény tetejére.

— Varga András. A cég neve: Északi Fény Szolgáltató. Három év alatt összesen hetvennyolcezer dollár érkezett hozzá.

— Ez lehetetlen — mondtam.

A saját hangom idegenül csengett a falak között.

Apám meghalt, amikor tizenkilenc éves voltam. Nem hagyott rám vagyont, nem volt cége, és az utolsó hónapjaiban már a kórházi számlákat is kölcsönből fizettük.

Zsolt a fémszekrénynek támaszkodott.

— Én nem tudtam, kié a cég.
— Te hoztad létre a kifizetéseket — felelte a férfi.
— Egy könyvelő intézte.
— A te jelszavaddal.

A vörös hajú nő kinyitotta a dossziéját, és elém tett három banki kivonatot. A címzett ugyanaz volt minden alkalommal. Az Északi Fény Szolgáltató. A keltezések két évvel apám halála után kezdődtek.

A lapok alján egy telefonszám szerepelt.

Ismertem.

A saját számom volt.

— Ez az én telefonszámom — suttogtam.
— Igen — mondta a nő. — De nem te használtad ezeket az átutalásokat.

A férje elővett egy másik papírt. Egy meghatalmazás volt, amely szerint én engedélyezem a cég nevében történő ügyintézést.

Az aláírás ugyanazt a hibát tartalmazta, mint a tegnapi levonási nyomtatvány: a V betű hosszú szára rossz irányba hajlott.

Zsolt keze megrándult.

— Ez csak egy adminisztrációs hiba.
— Nem — felelte a férfi. — Ez okirat-hamisítás.

A szó súlya alatt Noémi hátralépett. Áron kezében megállt a törlőkendő.

Én a meghatalmazást néztem.

— Miért használtad az apám nevét?

Zsolt nem felelt azonnal.

— A tulajdonos könyvelője azt mondta, hogy a régi szállítói számlákat valahogy el kell rendezni.
— Ne hazudj.
— Nem hazudok.
— Akkor nézz rám.

Felemelte a tekintetét.

Az arcán nem megbánást láttam, hanem számítást. Mintha még mindig azt keresné, melyik mondat mentheti meg.

— Apádnak volt tartozása — mondta. — Én csak felhasználtam egy régi cégnevet.
— Apámnak nem volt cége.
— Nekem ezt mondták.
— Ki mondta?

A férfi a dosszié egyik hátulsó lapjára mutatott.

— A néhai könyvelőnk, Pál. Ő készítette az első meghatalmazást.

A vörös hajú nő lassan megrázta a fejét.

— Pál tavaly meghalt. De mielőtt meghalt, átadott nekünk egy nyilatkozatot.

Zsolt arca elszürkült.

— Ezt nem használhatják fel.
— Miért? — kérdeztem.
— Mert… mert Pál nem volt beszámítható.

A nő elővett egy kézzel írt levelet. A papír szélén kék tintafolt terült szét, mintha valaki túl erősen nyomta volna rá a tollat.

— Pál azt írta, hogy maga kérte meg: készítsen álmeghatalmazást, és a pénzeket egy olyan számlára irányítsa, amelynek a cégnevét senki sem fogja ellenőrizni.

— Ez nem igaz!
— Azt is leírta, hogy amikor nemet mondott, azzal fenyegette, hogy elveszíti az állását.

Zsolt hirtelen a dossziéért nyúlt.

A férje elkapta a csuklóját.

— Ne.

— Engedjen el!
— Nem fogja elégetni.

Zsolt kirántotta a kezét, és a pince lépcsője felé indult. Áron a folyosó közepére állt.

— Félreállni! — kiáltotta Zsolt.
— Nem — mondta Áron.

Ez volt az első alkalom, hogy a takarító nem hajtotta le a fejét.

Zsolt megállt.

A vörös hajú nő ekkor rám nézett.

— Eszter, szeretném, ha tudná: a vizsgálat nélkülünk is folytatódik. De a döntés, hogy mi legyen az étteremmel, nem csak a miénk.

— Mit jelent ez?
— Az alkalmazottak szövetkezete dönthet róla. A régi tulajdonosok el akarják adni az üzletet, mi pedig felajánlottuk, hogy a dolgozók kapják meg a működtetés jogát.

Noémi rám pillantott.

— Te maradnál?

A kérdés egyszerű volt, de mögötte ott állt az egész elmúlt év: a hosszú műszakok, a megalázó levonások, a kölcsönkért tandíjak, és az a szégyen, amit egyetlen átutalás után éreztem.

Zsolt keserűen felnevetett.

— Ők nem tudnak éttermet vezetni.
— Te sem tudtál — mondtam.

A mondat után nem éreztem diadalt. Csak fáradtságot.

A nő az asztalra tette a négyszázhuszonhat dollárról szóló átutalási bizonylatot.

— Ezt most visszautaljuk.
— Nem csak ezt — feleltem. — Minden levonást.
— Így lesz.
— És az apám nevét is tisztázzák.
— Megígérem.

A férje bólintott.

— A cég nevét törlik a könyvelésből, és a pénzt visszafizetik. A meghatalmazásokat érvénytelenítjük.

— Nem ígéretet akarok — mondtam. — Hanem aláírt papírt.

A nő elővette a tollát.

Ott, a pince fémszekrénye mellett, mindenki előtt leírta a megállapodást. Noémi és Áron tanúként aláírták. Én a végén tettem oda a nevemet.

Zsolt a fal mellett állt, és figyelte, ahogy a saját főnöki szobájának kulcscsomóját a férje elveszi tőle.

— Mi lesz velem? — kérdezte.

A vörös hajú nő sokáig nézte.

— Azt most nem én fogom eldönteni.

Nem hangzott fenyegetésnek. Éppen ezért volt súlyosabb minden fenyegetésnél.

Délben újra kinyitottunk.

A tizenkettedik asztalhoz nem ült senki. A széket mégis kihúztam, és rátettem a fekete bőrtokot.

A benne lévő füzetet nem zártuk vissza a fémszekrénybe. Az első oldalára Noémi ezt írta: „Minden név számít.”

Aztán becsuktuk a könyvelési mappát, és az étterem ajtajára új táblát tettünk.

Nem volt rajta Zsolt neve.

Az esti műszak előtt a vörös hajú nő visszajött hozzám. A kezében egy kis csomag volt.

— Ezt Pál hagyta magának — mondta.

Egy rozsdás kulcstartó volt benne, rajta apám régi, kopott rézmedálja. Gyerekkoromban mindig ezt hordta, amikor értem jött az iskolába.

A hátuljára egyetlen mondatot véstek:

„A számlát mindig annak kell aláírnia, aki valóban tartozik.”

A tizenkettedik asztal felett ekkor felkapcsoltuk a lámpát, és a rézmedál fénye pontosan a nyitott fekete füzet első oldalára hullott.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью