4. RÉSZ
– A kórházi szekrényében? – kérdeztem.
Júlia bólintott.
– Ludmilla asszony két nappal a rosszulléte előtt találkozott velem. Nem akarta eladni a lakást. Éppen ellenkezőleg. Azt mondta, attól fél, hogy a lánya férje adósságok miatt megpróbálja megszerezni.
András hátralépett.
– Ez őrültség.
– Nem – felelte Júlia. – Ezért mentettem el minden iratot, és ezért küldtem el Bélának a felvételeket. Nem akartam, hogy maga később azt mondja, soha nem járt itt.
Béla a bejárati ajtónál állt, kezében a régi, csavaros tetejű elemlámpájával. A fémházon egy hosszú horpadás futott végig, még abból az időből, amikor egy téli éjszakán leejtette a lépcsőn.
– A kamerát én szereltem fel a folyosóra – mondta. – Elena kérte, hogy figyeljek a lakásra. De a felvételen nem csak Natália látszik. András háromszor jött ide, amikor azt mondta, hogy a kórházban van veled.
A férjem összerezzent.
– Csak anyámnak segítettem.
– A lakásban? Egy ingatlanossal? – kérdeztem.
– Nem akartam eladni.
– Akkor mit akartál?
A kérdés után András sokáig nézett rám. Nem hallgatott el, nem játszotta el, hogy félreértettem. Csak lehajtotta a fejét.
– Tartozom – mondta.
Natália becsukta a szemét.
– András…
– Ne! – vágott közbe. – Már úgyis mindegy.
A konyhaasztal szélén megfeszült a kezem.
– Kinek?
– Több embernek.
– Mennyi az a több?
– Harmincnégy millió.
A szám kiszáradt. Tíz évig azt hittem, ismerem a férfit, akivel megosztom a lakást, az ágyat, az anyám minden vasárnapi süteményét. Most pedig úgy beszélt az adósságairól, mintha az időjárásról számolna be.
– Mire kellett a pénz?
– A műhelyre. Elrontottam egy szerződést. Aztán kölcsönt vettem fel, hogy betömjem a lyukat. Aztán még egyet.
– És anyám lakása lett volna az utolsó kölcsön?
– Nem kölcsön. Eladás.
Natália ekkor elfordult tőle.
– Azt mondtad, csak átmenetileg kell a pénz.
– Mert ha elmondom az igazat, egyikőtök sem segít.
– Te nem segítséget kértél – mondtam. – Elvetted a döntést.
András rám emelte a tekintetét.
– Féltem.
– Én is féltem, amikor anyám mentőbe került. Mégsem adtam oda más lakását.
Júlia az asztalra tette a papírokat.
– A szándéknyilatkozat semmis, amíg nincs valódi tulajdonosi aláírás és érvényes meghatalmazás. A vevő visszalépett, miután megtudta, hogy az iratok nem egyeznek. Az előleg visszakövetelését pedig magának kell rendeznie, András.
– Mennyi időm van? – kérdezte.
– Harminc napot adott. Utána kártérítést követel.
Ez volt az a pillanat, amikor András arca végleg összeomlott. Nem akkor, amikor meglátta a felvételt. Nem akkor, amikor Júlia felolvasta az összeget. Hanem amikor rájött, hogy az a lakás, amelyet biztos menekülőútnak hitt, nem fogja kihúzni az adósságból.
Aznap este a kórházba mentem a kék dossziéért. A folyosón klórszag terjengett, a nővérpult mellett egy kerekes állvány nyikorgott. Anyám aludt, a kezében az infúziós cső biztosítószalaggal rögzítve.
A harmadik fiókban megtaláltam a dossziét.
Nemcsak a lakás tulajdoni lapja volt benne. Ott feküdt egy közjegyző előtt tett nyilatkozat is, amelyben anyám pontosan leírta, hogy András soha nem kapott engedélyt az ingatlan értékesítésére. A nyilatkozat dátuma két nappal a rosszulléte előtt volt.
A dosszié végén pedig egy rövid levél várt rám.
„Kislányom, ha ezt olvasod, akkor igazam volt. Ne a lakást védd először. Magadat védd attól, hogy más bűntudatból döntsön helyetted.”
A papír széle remegett az ujjaim között.
Másnap reggel András megjelent a kórteremnél. Nem hozott virágot. Nem hozott magyarázatokat. Egy kopott vászontáska volt nála, benne néhány ruhája.
– Elköltözöm – mondta.
Anyám ébren volt. Sápadtan feküdt, de a hangja erősebbnek tűnt, mint napok óta bármikor.
– Hová?
– A műhely fölötti kis szobába.
– A lakásom kulcsa? – kérdezte.
András elővette a zsebéből, és a takaróra tette.
A kulcs tompán koppant a fémen.
– Anyád nem hibás ebben – mondta.
Natália az ajtóban állt. A kezében egy összehajtott kabátot tartott, de most nem nézett a szobára úgy, mintha az már az övé lenne.
– Én sem tudtam, hogy hamisítottad az engedélyt – mondta a fiának.
András rám nézett.
– A pénz egy részét visszaadom. Eladom a műhelyt.
– Nem nekem tartozol ezzel.
– Tudom.
Anyám lassan felült. A sárga kendő ott feküdt mellette a széken, gondosan összehajtva.
– Elena, ne írd alá a válási papírokat azért, mert haragszol – mondta. – És ne maradj vele azért, mert sajnálod.
A torkom összeszorult.
– Anya, én nem tudom, mit akarok.
– Akkor most ne akarj semmit. Csak ne add oda neki azt, ami a tiéd.
András lehajtotta a fejét.
– Igazad van, Ludmilla.
A nevét úgy mondta ki, mintha most először értené meg, hogy az anyám nem akadály az útjában, hanem ember, akit megpróbált megfosztani a saját döntésétől.
A következő hetekben Júlia visszavonta az ingatlanos ügyletet, Béla leadta a felvételeket a közjegyzőnek, én pedig külön számlára tettem anyám nyugdíját és minden lakással kapcsolatos iratot. Nem hívtam rendőrt. Nem azért, mert megbocsátottam, hanem mert anyámnak nem újabb hónapokig tartó háborúra volt szüksége, hanem arra, hogy legyen hová hazatérnie.
András eladta a műhelyt, és a vételárból visszafizette a foglalót. A fennmaradó adósság miatt kisebb lakásba költözött. A házasságunkat nem egyetlen mondat zárta le, hanem az a felismerés, hogy az a férfi, akiben megbíztam, már jóval korábban kilépett belőle, mint ahogy én észrevettem.
Natália egyszer még eljött hozzám. Nem vitt bőröndöt. Csak egy becsomagolt tárgyat tartott a kezében.
– Ezt a szekrényben találtam – mondta.
A csomagban anyám régi, hímzett szemüvegtokja volt. Natália kitisztította, és visszahozta.
– Nem várok bocsánatot – tette hozzá. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy én is elhittem Andrásnak, hogy nincs más választása.
– Mindenkinek volt választása – feleltem.
– Tudom.
Elvette a szemüvegtokot az asztalról, majd mégis ott hagyta.
Anyám három nappal később hazatérhetett. A lépcsőházban lassan haladt, én pedig a könyökét tartottam. A harmadik emeleten Béla félreállt, kezében az elemlámpával.
– A folyosói kamera működik – mondta.
Anyám ránézett.
– Remélem, most már csak a macskákat figyeli.
– A szomszéd macskája tegnap éjjel kétszer is megpróbálta kinyitni a pincét – felelte Béla komolyan.
Anyám elmosolyodott. Aztán belépett a saját lakásába, és megállt a hálószoba küszöbén.
A ruhái visszakerültek a helyükre. A szekrény ajtaján még látszott az a halvány karcolás, amelyet Natália bőröndje hagyott.
Anyám végighúzta rajta az ujját.
– Ezt nem kell lefesteni – mondta.
– Miért?
– Hogy emlékeztessen rá, ki volt az, aki majdnem eladta a falakat, és ki volt az, aki visszahozta a kulcsot.
A kulcs ott feküdt a tenyerében, a megkopott rézfejű postaládakulcs mellett.
Anyám becsukta a markát, és csak ennyit mondott:
– Most már én döntöm el, ki léphet be.
Missed the beginning?


