4. RÉSZ
Ilona telefonja újra rezegni kezdett a radiátor mellett.
Nem nyúlt érte.
– Vedd fel – mondtam.
– Nem akarom hallani.
– Negyvenegy évig mindenki más döntött helyettünk. Most ne tedd ugyanezt.
Ilona lassan megnyomta a gombot.
– Igen?
A szobában mindenki hallotta a férfihangot a készülékből, bár a szavak tompán érkeztek.
– Ne adja oda neki a borítékot. Amit az anyja tett, azt nem lehet visszacsinálni. Maga sem akarja, hogy a lánya neve mellett ott legyen az igazság.
Ilona elsápadt.
– Nem a lánya vagyok.
– Tudom, ki maga.
– Akkor azt is tudja, hogy ma már nincs mitől félnem.
A férfi valamit mondott, de Ilona kikapcsolta a telefont.
Peter az ajtóhoz lépett, és megfordította a zárban a reteszt.
– Ki volt ez?
Ilona rám nézett.
– Gábor Farkas. Az apád üzlettársa. Ő kezelte a könyvelést a műhelyben. Anyád neki hitt, amikor azt mondta, hogy az apád csődbe ment. De az adósságok egy része nem létezett.
Jeffrey lassan felült.
– Gábor tudott a levélről?
– Ő vitte el a postára az elsőt – mondta Ilona. – És ő mondta a te anyádnak, hogy ha Ruth elmegy az egyetemre, az apja elveszíti a házat is.
A régi fájdalom hirtelen alakot öltött. Nem egy végzetes félreértés állt közöttünk. Emberek álltak ott, döntésekkel, félelemmel és számításokkal.
– Miért akarta Farkas most megakadályozni, hogy megkapjam a borítékot? – kérdeztem.
Ilona elővette a második borítékot. Vastagabb volt a többinél, a hajtásánál sötét viaszfolt száradt.
– Mert ebben az anyád leírja, hogy Farkas hamis számlákkal vitte el a műhely pénzét. Azt is, hogy megfenyegette őt: ha beszél, Jeffrey családját teszi felelőssé mindenért.
Jeffrey becsukta a szemét.
– Ezért hittem, hogy az apám miatt kellett eltűnnöm.
– Nem – mondta Ilona. – Az apád tudott róla, de gyáva volt. A te apád és Ruth anyja egymás ellen védte a családját, miközben Farkas mindkettőjüket felhasználta.
Peter kivette a kulcsot Ilona kezéből.
– Hol van az a fiók?
– A régi házban. A ház, ahol Ruth él.
A mondat belém hasított.
– Akkor oda kell mennünk.
Jeffrey rám nézett.
– Te menj. Én már nem tudok.
– Nem. Te is jössz.
– Ruthie, alig kapok levegőt.
– Negyven évig nélküled hordtam ezt a történetet. Most nem hagylak egy kórházi ágyban, miközben először mondod el az igazat.
Peter felhívta az ápolót, de Jeffrey megrázta a fejét.
– Nem mentővel. Azt akarom, hogy a saját szememmel lássam a helyet.
Két órával később a gyerekkori ház nappalijában ültünk. Jeffrey kerekesszékben érkezett, vállára vastag takarót terítettek. A régi falióra ugyanúgy kattogott, mint azon az estén, amikor a telefon hívott.
A fiók kulcsa nehezen fordult el.
A fa mögött egy keskeny rekesz nyílt ki.
Benne ott volt tizenegy levél, az eredeti levél, és egy kékes vonalú füzet, amelynek első oldalán anyám kézírása állt.
„Ruthnak, ha már nem tudom megvédeni attól, amit tettem.”
– Olvasd fel – kérte Jeffrey.
– Nem tudom.
– Én megtettem negyven évig. Most te jössz.
Olvasni kezdtem.
Anyám leírta, hogy félt. Félt a szegénységtől, attól, hogy én is úgy járok, mint ő, és egy férfi döntéseitől teszem függővé az életemet. Azt hitte, Jeffrey szeretete csak egy kamaszkori ígéret. Gábor Farkas pedig minden félelmét megerősítette, mert pénzt akart az apámtól, és tudta, hogy a család akkor a leggyengébb, amikor egymásban sem bízik.
Aztán jött a mondat, amelynél elakadt a hangom.
„Amikor rájöttem, hogy Ruth és Jeffrey valóban szeretik egymást, már elküldtem a hamis levelet. Jeffrey könyörgött, hogy beszélhessek vele. Nem engedtem. Azt mondtam neki, Ruth szégyelli őt. Ezzel két gyereket büntettem egy olyan életért, amelyet magam soha nem mertem választani.”
Jeffrey keze ökölbe szorult a takarón.
– Anyád legalább bevallotta.
– A halála előtt két nappal írta – mondta Ilona. – De már nem adta oda.
– Miért nem? – kérdeztem.
Ilona a padlót nézte.
– Mert akkor már tudta, hogy Farkas még mindig figyel. És mert azt mondta, ha te megtudod az igazat, talán egész életedben őt fogod hibáztatni.
– Így is őt hibáztatom.
Jeffrey megszorította a kezem.
– Ruthie, hibáztathatod. De ne hagyd, hogy az ő félelme legyen a te örökséged.
A mondat egyszerű volt, mégis úgy talált el, mint régen a focilabda, amikor a lelátó alatt nevettünk, és azt hittük, az élet még végtelen.
Peter elővette a telefonját.
– Gábor üzenetet küldött. Azt írja, ha nyilvánosságra hozzuk a füzetet, ő bemutatja a saját változatát.
– Milyen változatát? – kérdeztem.
– Azt állítja, hogy apám lopta el a pénzt. És hogy anyád csak azért írta le mindezt, mert zsarolni akarta.
Jeffrey felnevetett, de a nevetés köhögésbe fulladt.
– Most már értem, miért jött el a kórházba – mondta. – Tudta, hogy meg fogok halni.
– Nem jött el – felelte Peter. – Egy órája áll a kórház előtt. Azt mondja, beszélni akar apámmal.
Jeffrey rám nézett.
– Menjünk vissza.
– Nem kell neki adnod semmit.
– Nem neki adom. Neked mondom el.
A kórház folyosóján Gábor Farkas a radiátor mellett állt. Hetven év körüli, gondosan vasalt kabátot viselt, és olyan arca volt, amelyen minden érzelem előre megfontoltnak tűnt.
– Jeffrey – mondta. – Ezt nem így kellene befejezned.
– Nem te döntöd el, hogyan fejezem be.
Gábor rám nézett.
– Ruth, maga nem tudja, mit tett az anyja. Ha közzéteszi azt a füzetet, bemocskolja a saját családját.
– A családom már megtette ezt helyettem.
– Bizonyíték nélkül ez csak egy haldokló ember meséje.
Ilona ekkor előrelépett.
– Nem egy emberé.
Gábor megmerevedett.
– Maga még mindig él?
– És emlékszem arra a napra, amikor a műhely hátsó szobájában átadta nekem a hamis számlákat. Emlékszem arra is, amikor azt mondta: „Ha a fiú elmegy, a lány elveszíti az egyetlen esélyét.”
Gábor arca megrándult.
– Maga hazudik.
– Akkor miért ajánlott ma pénzt, hogy hallgassak?
A férfi egy lépést hátrált. Peter elővette a zsebéből a banki átutalás kinyomtatott másolatát, amelyet Ilona reggel kapott.
– Az ajánlatát elfogadtuk – mondta Peter.
Gábor felvonta a szemöldökét.
– Tessék?
– Azért, hogy legyen bizonyítékunk arra, maga még mindig megpróbálja eltüntetni az igazságot.
Gábor szája kinyílt, majd becsukódott. Nem a pénzt vesztette el. Azt a hitet vesztette el, hogy mindenki retteg tőle.
Jeffrey ekkor megszólalt.
– Ruthnak nincs szüksége arra, hogy te bűnhődj. Elég, ha végre nem állsz közénk.
– Közétek? – Gábor keserűen elmosolyodott. – Maguk negyven éve külön élnek.
– De most ugyanabban a folyosóban állunk – feleltem. – Ezt már nem tudja visszacsinálni.
Gábor elment. Nem vitt magával diadalt, és nem kapott tőlünk megbocsátást sem.
Jeffrey aznap éjjel sokáig ébren maradt. Peter a széken ült, én pedig az ágya mellett tartottam a nyitott füzetet.
– A gyűrűt neked adom – mondta Jeffrey.
– Nem tudom, felvehetem-e.
– Nem kell felvenned. Csak ne hagyd, hogy más mondja meg, mit jelent.
Claire-ről is beszéltünk. Elmondta, hogy a felesége tudott rólunk, és életük végéig nem gyűlölte azt a lányt, akit ő soha nem ismert. Claire hagyta, hogy Jeffrey minden születésnapomon megőrizze a régi naptárban bekarikázott dátumot. Amikor meghalt, a hegedűtokot Peternek adta.
– Ő küldött hozzád – mondta Jeffrey. – Azt mondta, ha valaha megint gyáva lennék, tegyem meg helyettem az utolsó lépést.
– Claire jó ember volt.
– Igen.
– Szeretted?
Jeffrey hosszú ideig nézett rám.
– Igen. Másképpen. De igen.
Ezt akartam hallani. Nem azt, hogy minden más csak tévedés volt. Nem akartam egy másik nőt eltörölni azért, hogy a mi történetünk szebb legyen.
Hajnal előtt Jeffrey megkérdezte, elmegyek-e vele a régi focipályára, amikor kiengedik.
– Nem fognak kiengedni – mondtam.
– Akkor te menj el helyettem.
– Mit csináljak ott?
– Ülj le a lelátó alá. És mondd meg annak a tizenkilenc éves lánynak, hogy nem volt ostoba azért, mert hitt nekem.
Megígértem.
Reggel, amikor Peter bekopogott a szobába, Jeffrey már nem lélegzett. A kezében nem a gyűrű volt, hanem a régi mozijegy, amelynek hátulján ennyi állt: „Ha egyszer mégis eljön.”
A gyűrűt a tenyeremben tartottam, amikor később a focipálya lelátója alá ültem. A fémpad hideg volt, a fölöttem lévő deszkák között besütött a reggeli nap.
Aztán elővettem a telefonomat, és felhívtam Petert.
– Megtaláltam a helyet – mondtam.
– Mit látsz?
A gyűrűt a kisujjamra húztam. Pontosan illett.
– Ahol az apád megígérte, hogy hatvanévesen megkeres. És ahol én most végre válaszolok neki.
A vonal túloldalán Peter sírni kezdett.
Én pedig a tenyerembe zártam a gyűrűt, és hangosan kimondtam azt a mondatot, amelyet negyvenegy évvel korábban senki sem engedett eljutni hozzá:
– Jeffrey, eljöttem.
Missed the beginning?


