4. RÉSZ
A hívás a kezemben rezgett, miközben a terem másik végén már a következő csapatot szólították a színpadra. A kijelzőn csak egy szám látszott, név nélkül. Mégis tudtam, ki lehet az.
Márton Varga felém nézett.
– Vedd fel – mondta.
– Ki az? – kérdezte Eli.
Owen közelebb lépett hozzám.
– Anya, mi történt azon az éjszakán?
Daniel azonnal közbevágott.
– Semmi olyan, amit most meg kellene hallgatnotok.
A hangja túl gyorsan érkezett. Túl későn.
Megnyomtam a fogadás gombját.
– Tessék?
A vonal túlsó végén egy nő lélegzete hallatszott. Rekedten beszélt.
– Claire Morgan?
– Igen.
– A nevem Júlia Sipos. Daniel egykori könyvelője vagyok.
Daniel nekirontott a telefonomnak, de Márton bottal előrelépett közénk.
– Ne nyúljon hozzá.
Júlia folytatta.
– Tizenhárom éve én készítettem elő azokat az átutalásokat, amelyekről azt mondta, hogy a vállalkozása összeomlása miatt nem tudja támogatni a gyerekeket.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Milyen átutalásokat?
– A pénz nem tűnt el. Daniel egy külön számlára helyezte, majd Vanessa családi házának előlegére használta. Nekem kellett elkészítenem a papírokat. Nem tudtam, hogy a fiúkat teljesen magukra hagyja.
Daniel felordított.
– Ez hazugság!
Júlia hangja megremegett.
– Nem hazugság. Megőriztem a másolatokat. A banki bizonylatokat, a számlát, amelyre az összeget utalta, és azt a kézzel írt feljegyzést is, amelyben azt írta: „Claire majd megoldja.”
A mondat után olyan csend lett, amelyben hallani lehetett Mason zakójának gombját, ahogy nekiütődött az asztal szélének.
Mason apjára nézett.
– Te azt mondtad, hogy ő nem engedett minket látni.
Daniel felé fordult.
– Mason, ez bonyolult.
– Nem bonyolult – mondta a fiú. – Azt mondtad, hogy ő választott minket ellened.
Vanessa elsápadt.
– Daniel, mondd meg neki, hogy nem igaz.
Daniel megmarkolta a tarkóját.
– Mindenki ellenem fordul egy régi történet miatt?
– Nem a történet miatt – mondtam. – A saját aláírásod miatt.
Júlia elküldte a dokumentumokat Ágnesnek. A versenyigazgató a tabletjén nézte át őket, majd a professzor elé tette a képernyőt. A banki átutaláson Daniel neve, a dátum és Vanessa szüleinek számlaszáma szerepelt.
A régi bordó mappa már nem úgy feküdt az asztalon, mint egy fenyegetés. Inkább úgy, mint egy lezárt ajtó, amelyet valaki végre kinyitott.
Daniel közelebb lépett hozzám.
– Mit akarsz? Pénzt? Nyilvános bocsánatkérést? Azt, hogy mindenki előtt tönkretegyél?
– Nem akarok tőled semmit.
– Akkor miért hoztad ide őket?
– Mert a fiaim megérdemelték, hogy a saját nevükön álljanak a színpadon.
Eli hangja halk volt.
– És azt is megérdemeljük, hogy tudjuk, miért nem jöttél soha.
Daniel ránézett. A tekintetében először nem harag volt, hanem rémület.
– Féltem – mondta.
Vanessa hitetlenkedve nézte.
– Mitől?
– Attól, hogy Claire erősebb nálam. Attól, hogy ha visszamegyek, kiderül, mit tettem. Attól, hogy a fiúk egyszer majd rám néznek, és megkérdezik, miért nem voltam ott.
Owen a mellkasára szorította a rézszínű iránytűt.
– Most megkérdeztük.
Daniel leült az előcsarnok egyik kemény padjára. A díszes zakója ráncos lett a derekánál.
– Nem tudom jóvátenni – mondta.
– Nem is egy mondattal kell – felelte Eli.
A színpad felől újra megszólalt a csengő. A műsorvezető bemondta a Kettős Áramkör csapat nevét.
Owen rám nézett.
– Mehetünk?
A kérdés nem engedélyt kért. Döntés volt.
– Menjetek.
A két fiú felment a színpadra. A projektor fénye rájuk vetült, és a saját készítésű szerkezetük működésbe lépett. A kijelzőn a szennyezett víz értékei zuhanni kezdtek. A teremben lassan elhallgattak a suttogások.
Mason nem a versenyasztalhoz ment. Levette a Northbridge-jelvényt a zakójáról, és az apja elé tette.
– Én ebből nem kérek – mondta. – Ha nyerni fogok, a saját munkámmal akarok.
Vanessa Danielre meredt.
– Azt mondtad, csak egy régi ügy.
– Az volt.
– Nem – felelte a nő. – Ez te vagy.
Ezután elment. Nem rohant, nem sírt. Csak elvette a táskáját az asztal mellől, és egyedül hagyta Danielt a bizonyítékokkal.
A döntő végén a zsűri egyhangúlag a Kettős Áramkört hirdette ki győztesnek. Eli és Owen egyetlen érmet osztottak meg egymás között, mert egyikük sem akarta előbb a nyakába akasztani.
A díjátadó után Daniel odalépett hozzám.
– Láthatom őket?
– Most ők döntik el.
A fiúkhoz fordultam.
Daniel nem sürgette őket. Nem ígért házat, pénzt, új kezdetet. Csak állt a megkopott pad előtt, és várta, hogy a saját hibája súlya végre ne engem nyomjon.
Owen sokáig nézte.
– Holnap elküldheted Júliának az összes iratot – mondta. – És a verseny szervezőinek is.
Daniel bólintott.
– Megteszem.
– Nem nekünk bizonyítasz – tette hozzá Eli. – Magadnak.
– Tudom.
Aztán Eli levette a nyakából a rézszínű iránytűt, és Owen kezébe adta. Nem Danielnek. Nekünk.
– Anya, a laborvezető azt mondta, a támogatást már ma este elintézhetjük.
– Akkor ma este elintézzük.
A fiúk elindultak a kijárat felé, de nem az előcsarnok felé vezető úton. A díjukat egyenesen Márton régi közösségi laborjába vitték, hogy ott mutassák meg a környékbeli gyerekeknek, hogyan működik a szűrő.
Daniel mögöttünk maradt.
A színpad üres volt, de a kivetítőn még ott világított a csapat neve: Kettős Áramkör.
Júlia utolsó üzenete közben megérkezett a telefonomra: „A banki iratok mellett megtaláltam egy levelet is. Daniel soha nem küldte el.”
Nem nyitottam meg azonnal.
A fiúk már a labor ajtajában álltak, és Eli visszakiáltott:
– Anya, hoztad a rézszalagot?
– A zsebemben van.
Owen a kezében tartotta a kopott iránytűt, és amikor a tű megmozdult, a labor mennyezete alatt mindenki egyszerre fordult a fény felé.
– Akkor kezdjük – mondta. فات
Missed the beginning?




