4. RÉSZ — Tizenhárom év után a férjem megpróbált eltüntetni a fiaimat a bajnokságról, de a mosolya hirtelen megfagyott

4. RÉSZ

A hívás a kezemben rezgett, miközben a terem másik végén már a következő csapatot szólították a színpadra. A kijelzőn csak egy szám látszott, név nélkül. Mégis tudtam, ki lehet az.

Márton Varga felém nézett.

– Vedd fel – mondta.

– Ki az? – kérdezte Eli.

Owen közelebb lépett hozzám.

– Anya, mi történt azon az éjszakán?

Daniel azonnal közbevágott.

– Semmi olyan, amit most meg kellene hallgatnotok.

A hangja túl gyorsan érkezett. Túl későn.

Megnyomtam a fogadás gombját.

– Tessék?

A vonal túlsó végén egy nő lélegzete hallatszott. Rekedten beszélt.

– Claire Morgan?

– Igen.

– A nevem Júlia Sipos. Daniel egykori könyvelője vagyok.

Daniel nekirontott a telefonomnak, de Márton bottal előrelépett közénk.

– Ne nyúljon hozzá.

Júlia folytatta.

– Tizenhárom éve én készítettem elő azokat az átutalásokat, amelyekről azt mondta, hogy a vállalkozása összeomlása miatt nem tudja támogatni a gyerekeket.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Milyen átutalásokat?

– A pénz nem tűnt el. Daniel egy külön számlára helyezte, majd Vanessa családi házának előlegére használta. Nekem kellett elkészítenem a papírokat. Nem tudtam, hogy a fiúkat teljesen magukra hagyja.

Daniel felordított.

– Ez hazugság!

Júlia hangja megremegett.

– Nem hazugság. Megőriztem a másolatokat. A banki bizonylatokat, a számlát, amelyre az összeget utalta, és azt a kézzel írt feljegyzést is, amelyben azt írta: „Claire majd megoldja.”

A mondat után olyan csend lett, amelyben hallani lehetett Mason zakójának gombját, ahogy nekiütődött az asztal szélének.

Mason apjára nézett.

– Te azt mondtad, hogy ő nem engedett minket látni.

Daniel felé fordult.

– Mason, ez bonyolult.

– Nem bonyolult – mondta a fiú. – Azt mondtad, hogy ő választott minket ellened.

Vanessa elsápadt.

– Daniel, mondd meg neki, hogy nem igaz.

Daniel megmarkolta a tarkóját.

– Mindenki ellenem fordul egy régi történet miatt?

– Nem a történet miatt – mondtam. – A saját aláírásod miatt.

Júlia elküldte a dokumentumokat Ágnesnek. A versenyigazgató a tabletjén nézte át őket, majd a professzor elé tette a képernyőt. A banki átutaláson Daniel neve, a dátum és Vanessa szüleinek számlaszáma szerepelt.

A régi bordó mappa már nem úgy feküdt az asztalon, mint egy fenyegetés. Inkább úgy, mint egy lezárt ajtó, amelyet valaki végre kinyitott.

Daniel közelebb lépett hozzám.

– Mit akarsz? Pénzt? Nyilvános bocsánatkérést? Azt, hogy mindenki előtt tönkretegyél?

– Nem akarok tőled semmit.

– Akkor miért hoztad ide őket?

– Mert a fiaim megérdemelték, hogy a saját nevükön álljanak a színpadon.

Eli hangja halk volt.

– És azt is megérdemeljük, hogy tudjuk, miért nem jöttél soha.

Daniel ránézett. A tekintetében először nem harag volt, hanem rémület.

– Féltem – mondta.

Vanessa hitetlenkedve nézte.

– Mitől?

– Attól, hogy Claire erősebb nálam. Attól, hogy ha visszamegyek, kiderül, mit tettem. Attól, hogy a fiúk egyszer majd rám néznek, és megkérdezik, miért nem voltam ott.

Owen a mellkasára szorította a rézszínű iránytűt.

– Most megkérdeztük.

Daniel leült az előcsarnok egyik kemény padjára. A díszes zakója ráncos lett a derekánál.

– Nem tudom jóvátenni – mondta.

– Nem is egy mondattal kell – felelte Eli.

A színpad felől újra megszólalt a csengő. A műsorvezető bemondta a Kettős Áramkör csapat nevét.

Owen rám nézett.

– Mehetünk?

A kérdés nem engedélyt kért. Döntés volt.

– Menjetek.

A két fiú felment a színpadra. A projektor fénye rájuk vetült, és a saját készítésű szerkezetük működésbe lépett. A kijelzőn a szennyezett víz értékei zuhanni kezdtek. A teremben lassan elhallgattak a suttogások.

Mason nem a versenyasztalhoz ment. Levette a Northbridge-jelvényt a zakójáról, és az apja elé tette.

– Én ebből nem kérek – mondta. – Ha nyerni fogok, a saját munkámmal akarok.

Vanessa Danielre meredt.

– Azt mondtad, csak egy régi ügy.

– Az volt.

– Nem – felelte a nő. – Ez te vagy.

Ezután elment. Nem rohant, nem sírt. Csak elvette a táskáját az asztal mellől, és egyedül hagyta Danielt a bizonyítékokkal.

A döntő végén a zsűri egyhangúlag a Kettős Áramkört hirdette ki győztesnek. Eli és Owen egyetlen érmet osztottak meg egymás között, mert egyikük sem akarta előbb a nyakába akasztani.

A díjátadó után Daniel odalépett hozzám.

– Láthatom őket?

– Most ők döntik el.

A fiúkhoz fordultam.

Daniel nem sürgette őket. Nem ígért házat, pénzt, új kezdetet. Csak állt a megkopott pad előtt, és várta, hogy a saját hibája súlya végre ne engem nyomjon.

Owen sokáig nézte.

– Holnap elküldheted Júliának az összes iratot – mondta. – És a verseny szervezőinek is.

Daniel bólintott.

– Megteszem.

– Nem nekünk bizonyítasz – tette hozzá Eli. – Magadnak.

– Tudom.

Aztán Eli levette a nyakából a rézszínű iránytűt, és Owen kezébe adta. Nem Danielnek. Nekünk.

– Anya, a laborvezető azt mondta, a támogatást már ma este elintézhetjük.

– Akkor ma este elintézzük.

A fiúk elindultak a kijárat felé, de nem az előcsarnok felé vezető úton. A díjukat egyenesen Márton régi közösségi laborjába vitték, hogy ott mutassák meg a környékbeli gyerekeknek, hogyan működik a szűrő.

Daniel mögöttünk maradt.

A színpad üres volt, de a kivetítőn még ott világított a csapat neve: Kettős Áramkör.

Júlia utolsó üzenete közben megérkezett a telefonomra: „A banki iratok mellett megtaláltam egy levelet is. Daniel soha nem küldte el.”

Nem nyitottam meg azonnal.

A fiúk már a labor ajtajában álltak, és Eli visszakiáltott:

– Anya, hoztad a rézszalagot?

– A zsebemben van.

Owen a kezében tartotta a kopott iránytűt, és amikor a tű megmozdult, a labor mennyezete alatt mindenki egyszerre fordult a fény felé.

– Akkor kezdjük – mondta. فات

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью