NEGYEDIK RÉSZ
A levélben az idősotthon igazgatójának neve állt.
Javier még mindig a konyhaasztal mellett ült, Mauricio pedig a telefonját szorongatta. A banki ügyintéző hangja már elhallgatott, de a férjem úgy tartotta a készüléket a fülénél, mintha attól még visszafordíthatná, ami történt.
– Mit jelent az, hogy zároltad a számlát? – kérdezte.
– Azt, hogy többé nem veszel ki közös pénzt egy másik nő tartozásaira.
– Az én pénzem is volt.
– A miénk volt. Te pedig hónapokig úgy költötted, mintha csak a tiéd lenne.
Javier lassan felállt.
– Nekem elég, ha ma megnézem a szobát. A többit később intézzük.
– Nem mész sehova! – csattant fel Mauricio. – Ez az ember azért jött, hogy megalázzon engem a saját házamban.
– Nem te vagy az egyetlen, aki ebben a házban él – mondtam.
A folyosón Daniela régi szobája állt. Az ajtaján még ott lógott a kerámia napocska, amelyet tizenkilenc évesen festett egy nyári tanfolyamon. A sárga festékből itt-ott lepattogzott egy darab, de a mosolygó arc ugyanúgy nézett ránk.
Javier benyitott.
A szobában keskeny ágy, üres könyvespolc és egy régi varrógép állt. Mauricio nem lépett be. Évek óta úgy beszélt erről a helyiségről, mintha az ő raktára lenne, nem pedig a lányunk egykori szobája.
– Megfelel – mondta Javier. – Holnap aláírom a szerződést, és kifizetem az első hónapot.
Mauricio felkapta a fejét.
– Holnap nem költözik ide senki.
– Már megbeszéltük – feleltem.
– Én ezt nem engedem.
– Akkor kérdezd meg, mit enged a tulajdoni lap.
Elővettem a dossziét a komódból. Nem új irat volt. Csak olyan papír, amelyet Mauricio harminc éve nem tartott fontosnak.
A ház megvásárlásakor a tulajdonjog fele az én nevemre került, mert az első részletet az én örökségemből fizettük. A férjem ezt mindig jelentéktelen formaságnak nevezte. Amikor az ügyvédnél tavaly újra aláírtuk a hitelpapírokat, a közös tulajdonról szóló bejegyzés még világosabb lett.
– Ez az én házam is – mondtam. – De a szobát én adom ki.
Mauricio kivette a papírt a kezemből. Elolvasta az első sort, majd a következőt.
– Ezt nem teheted.
– Már megtettem.
A telefonom ekkor csörrent meg. Az igazgatónő, Elena volt az idősotthonból.
– Teréz, megkaptuk a jelentkezésedet a vezető gondozói képzésre.
Mauricio rám nézett.
– Milyen képzésről beszél?
Elena hangja kihallatszott a telefonból.
– Ha megfelelsz a vizsgán, januártól te irányíthatod az esti műszakot. A képzés fizetésemeléssel jár. Patricia már aláírta az ajánlásodat.
A torkom összeszorult. Nem azért, mert Mauricio megtudta, hanem mert hirtelen értettem meg: már egy ideje készültem arra, hogy nagyobb életet építsek magamnak, csak féltem kimondani.
– Köszönöm, Elena. Ott leszek a hétfői megbeszélésen.
Letettem a telefont.
Mauricio arca megfeszült.
– Te ezt mind előre eltervezted?
– Nem. Te mondtad ki előbb, hogy nincs szükséged házasságra. Én csak elkezdtem komolyan venni.
Ekkor újra megszólalt a telefonja. Lorena hívta.
Mauricio azonnal felvette.
– Lorena, kérlek, hallgass meg!
A hangszóró bekapcsolva maradt.
– Nincs mit megbeszélnünk – mondta Lorena. – Javier ma elmondta, hogy nálatok van.
– Teréz teletömte a fejed hazugságokkal.
– Nem kellett megtömnie. Megnéztem a saját bankszámlámat.
Mauricio lehunyta a szemét.
– Szeretlek.
– Lehet. De én nem akarok olyan férfit, aki a szeretetét más pénzéből finanszírozza.
A vonal megszakadt.
A férjem a falnak támaszkodott. Nem a szerelmi történetét gyászolta. Nem is Lorena elvesztését. Azt siratta, hogy többé senki sem fogja helyette észben tartani az életét.
Javier visszatért a folyosóra, kezében Daniela régi szobájának kulcsával.
– Teréz, egy dolgot még tudnod kell.
– Mit?
– Lorena nemcsak a tartozásaira kért pénzt. Mauricio az én nevemre is megpróbált hitelt felvenni. A kérelmen a te aláírásod szerepel.
A szívem kihagyott egy ütést.
– Az nem az én aláírásom.
Mauricio azonnal megszólalt.
– Csak előkészítettem a papírokat.
– Az én nevemmel – feleltem.
– Nem történt semmi. Nem hagyták jóvá.
– De megtetted.
A szobában mindenki hallgatott. Javier nem fenyegetőzött. Éppen ettől lett súlyosabb a helyzet.
– A másolatokat átadom a banknak – mondta. – A többit Teréz dönti el.
Mauricio rám nézett. Évtizedek óta ismertem minden arcát: a betegségtől sápadtat, a haragtól vöröset, az ünnepeken mosolygót. Ezt az arcot azonban nem láttam még. Nem volt rajta fölény, csak félelem.
– Ne küldj el – mondta.
Régen ettől a mondattól azonnal megmozdult volna bennem a gondoskodás. Felálltam volna, megnyugtattam volna, és másnap ugyanúgy intéztem volna mindent helyette.
Most azonban Daniela szobájára néztem, a kerámia napocskára, amelynek lepattogzott sárga festékét én javítottam ki évekkel ezelőtt.
– Nem küldelek el ma este – mondtam. – De holnaptól külön szobában alszol. A következő héten elköltözöl egy bérelt lakásba, amelyet te fizetsz. A közös házat eladjuk, vagy kivásárolod a részemet. Ügyvéd előtt.
– És ha nem tudom kifizetni?
– Akkor eladjuk. Ez nem büntetés. Ez annak a következménye, hogy két külön életet akartál ugyanazon a tető alatt.
Mauricio lesütötte a szemét.
Javier csendben aláírta a szobabérleti szerződést. Az első hónap díját átutalta a számlámra, majd visszaadta a tollat.
– Holnap hozom a holmimat – mondta.
– Rendben.
Mauricio a papírra meredt.
– Te tényleg ideköltözöl?
Javier ránézett.
– Nem azért, hogy a helyedet elfoglaljam. Azért, mert nekem is jogom van olyan helyen élni, ahol nem hazudnak nekem.
Ezt követően minden gyakorlati dolog lassan, de könyörtelenül a helyére került. Mauricio lemondta a közös autó használatát, saját bankszámlát nyitott, és végre megtanulta, melyik gyógyszerét kell reggel, melyiket este bevennie. A kölcsönből hátralévő összeget a saját megtakarításaiból rendezte, amikor rájött, hogy Lorena nem fogja kisegíteni.
A házat nem adtuk el azonnal. Előbb hivatalosan kettéválasztottuk a költségeket. Mauricio a vendégszobába költözött, Javier pedig Daniela régi szobájába. A folyosón három ember haladt el egymás mellett, akik valaha mind azt hitték, hogy irányítani tudják a saját történetüket.
Én pedig hétfőn beléptem az idősotthon igazgatói irodájába.
Elena egy vastag képzési mappát tett elém.
– Készen állsz?
Az ujjaim a mappa kemény szélén pihentek.
– Nem tudom – feleltem. – De eljöttem.
Amikor este hazaértem, Mauricio a konyhaasztalnál ült. Egyedül készített vacsorát: kissé megégett rizst és tojást. A tányér mellett ott feküdt a gyógyszeres doboza, rajta kézzel felírt időpontokkal.
– Teréz – szólított meg.
– Igen?
– A vérnyomáscsökkentőmet reggel kell bevenni, ugye?
Ránéztem a dobozra.
– Az elsőt reggel. A másodikat este. A többit a betegtájékoztató szerint.
– Te ezt mindig tudtad.
– Igen.
– Most már én is tudni fogom.
Nem ígért boldogságot. Nem könyörgött a régi életért. Csak felírta egy papírra a saját gyógyszerének nevét.
Javier ekkor kilépett Daniela szobájából egy felbontatlan kartondobozzal.
– Teréz, a lányod régi varrógépét visszateszem a szekrénybe. Nem akarom elfoglalni a múltját.
– Hagyd kint – mondtam. – Daniela a hétvégén érte jön.
A férjem a varrógépre nézett, majd a saját gondosan felcímkézett gyógyszereire.
Én pedig felvettem a mustársárga pulóveremet, és a vezetői képzés mappáját a hónom alá szorítottam.
A konyhaasztalon három név szerepelt három külön papíron: Javieré a bérleti szerződésen, Mauricioé az orvosi listán, az enyém pedig az új beosztás fejlécén.
Egyik sem fért már rá ugyanarra a lapra.
Missed the beginning?
