Az anyósom a hétvégére elküldött otthonról, de amikor visszatértem, a férjem mellett egy idegen nő ült — az anyja elsápadt

Amikor beléptem a nagynéném előszobájába, a férjem anyja éppen azt mondta a telefonban, hogy Antalnak végre „rendes feleséget” talált. A hangja nyugodt volt. Túl nyugodt.

Szombat reggel még azt hittem, valóban jót akar nekem. Zsanna néni sápadt arccal ült a konyhaasztalnál, és a mellkasát szorongatta.

– Léna, drágám, menj el a nagynénédhez pár napra – sóhajtotta. – Antal mostanában annyira feszült. Talán jót tesz neki, ha kettesben marad az anyjával.

– Vagyis útban vagyok? – kérdeztem.

A szemüvege fölött rám nézett.

– Ne forgasd ki a szavaimat! Én csak meg akarlak kímélni a vitáktól.

A piros zománcos termoszom ott állt a pulton, rajta két kézzel festett daruval. Antal még a házasságunk első évében vette nekem egy bolhapiacon. Megfogtam, és betettem a táskámba, mintha valamiért szükségem lenne rá, hogy legalább egy tárgyat magammal vigyek abból a lakásból.

A háromszobás lakás soha nem volt az otthonom. Zsanna néni minden reggel végigkopogott a folyosón, benézett a szobánkba, megszámolta, hány szelet kenyér fogyott el, és esténként megjegyezte, hogy az ő idejében egy asszony nem fagyasztott húspogácsát tett a férje elé.

– Antalnak erős étel kell – mondta azon a pénteken is, miközben én a mosogatónál álltam. – Nem ilyen szomorú vacsora.

– Ez házi készítésű – feleltem halkan.

– Akkor még szomorúbb, ha ennyi munkával csak ennyire futja.

Antal a konyhaajtóban állt, kezében a műhelyből hozott olajos ronggyal.

– Anya, hagyd már Lénát!

Zsanna néni arca azonnal megkeményedett.

– Persze. Védd csak. Egy férfi mindig akkor érti meg, mit veszített, amikor már késő.

Másnap elküldött. Azt mondta, a kertvárosi buszjegyet is ő fizeti, és a nagynénémnek szüksége van rám. Antal csak annyit kérdezett:

– Biztos, hogy nem maradsz?

A hangjában nem aggodalom volt, hanem fáradtság.

– Te szeretnéd, hogy maradjak?

Rám nézett, aztán az anyja felé pillantott.

– Menj el pár napra. Utána beszélünk.

A buszon egész úton a termosz fémkupakját szorongattam. Nem sírtam. Valami bennem már túl fáradt volt a síráshoz.

A nagynénémnél azonban senki nem várt. A lakás üres volt, az ajtó melletti fogason pedig egy cetli lógott: „Léna, azonnal hívj fel!”

A telefonom ekkor megszólalt. Zsanna néni volt.

– Ne gyere vissza ma – mondta.

– Miért?

– Antalnak most nyugalomra van szüksége.

– És ki van vele?

A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak halk porceláncsörrenést hallottam.

– Olyan ember, aki nem kérdez vissza mindenre.

Aznap este visszautaztam. A lakás ajtaja nem volt bezárva. Belülről nevetés hallatszott. Nem Antal hangja volt.

A nappali küszöbén egy várandós, elegáns nő állt, kezében két utazótáskával. A kandalló előtt Antal dermedten nézett rá.

A nő felém fordult, és halkan megszólalt:

– Te vagy Léna? Akkor Zsanna néni mégsem mondott igazat, amikor azt állította, hogy már elváltatok…

Antal felkapta a fejét. Zsanna néni keze pedig lassan egy barna irattartó felé nyúlt…

2. RÉSZ

Zsanna néni ujjai már az irattartó szélét érintették, amikor Antal elé lépett.

– Anya, ne nyúlj ahhoz!

A nő a kandalló mellett összerezzent. A hasára tette a kezét, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy ott mindenki őt figyeli.

– Antal, én nem akartam bajt – mondta. – Azt hittem, Léna tényleg elment.

– Hová ment volna? – kérdeztem.

Zsanna néni összeszorította a száját.

– A nagynénédhez. Ezt megbeszéltük.

– Velem senki nem beszélt meg semmit.

A nappaliban égett tej és nedves gyapjú szaga keveredett. A piros termoszom kiesett a kezemből, és a padlón koppant. A nő lenézett rá, majd Antalra.

– Ez nem olyan, amilyennek látszik – mondta.

– Akkor mondd el, milyennek látszik! – Antal hangja megremegett.

A nő neve Lúcia volt. Zsanna néni régi barátnőjének a lánya. Nyolc hónapos terhes, és azt hitte, azért hívták ebbe a lakásba, mert Antal kész feleségül venni.

A szívem nem tört össze. Furcsa módon valami más történt. A három év alatt felgyülemlett félelem egyszerűen leszakadt rólam, mint egy túl szoros gallér.

– Ki mondta neked, hogy Antal el fog venni? – kérdeztem.

Lúcia zavartan Zsanna néni felé nézett.

– Ő. Azt mondta, maga csak ideiglenesen van a férje mellett. Azt mondta, Antal boldogtalan, de maga nem akar elköltözni.

– Anya! – ordított Antal.

Zsanna néni felemelte az állát.

– Én csak segíteni akartam neked. Lúcia jó családból való, gyereket vár, és nem panaszkodik minden apróság miatt.

– Te csaltad ide? – kérdezte Antal.

– Azt mondtam neki, hogy a házban maradhat pár napig. Az eső miatt úgysem lehetett visszamenni.

– És engem miért küldtél el?

– Mert te mindent elrontasz a sértődéseiddel.

Megfordultam, hogy elmenjek, de Lúcia megfogta a karomat.

– Várj! Én nem tudtam, hogy együtt vagytok. Azt mondta, Antal már aláírta a válási papírokat.

– Milyen papírokat? – kérdeztem.

Ekkor Antal az irattartóra nézett. A barna fedél szélén egy fehér, viaszszerű pecsét lógott.

– Mi van benne? – kérdeztem.

– Semmi – vágta rá Zsanna néni.

A túl gyors válasz mindent elárult.

Antal elvette az irattartót az asztalról, de Zsanna néni elé állt.

– Add ide!

– Nem.

– Ez az én lakásom és az én iratom!

– Akkor miért van rajta az én nevem?

A szoba elcsendesedett. Lúcia elsápadt.

A férjem a zsebéből elővette a telefonját.

– Én nem írtam alá semmilyen válási papírt – mondta. – És nem is ígértem házasságot Lúciának.

– De ezt mindenki tudja – sziszegte Zsanna néni.

– Ki mindenki?

Odakint az eső dobolni kezdett a párkányon. A termosz felől egy vékony horpadás csillogott a lámpafényben.

Lúcia egyszer csak sírva fakadt.

– Az anyám azt mondta, ne kérdezzek semmit. Azt mondta, ha Antal ellenkezik, majd megmutatja neki a bizonyítékot, hogy Léna el akarja hagyni.

– Milyen bizonyítékot? – kérdeztem.

Zsanna néni ekkor már nem engem nézett, hanem az irattartót.

Antal lassan kinyitotta a fedelét, és kihúzott belőle egyetlen lapot.

A papír alján ott volt a nevem. A betűk hasonlítottak az enyémekre, de én pontosan tudtam, hogy soha nem írtam le őket.

A férjem arca megváltozott.

– Léna – mondta –, ezt mikor írtad alá?

Mielőtt válaszolhattam volna, a bejárati ajtón három rövid kopogás hallatszott. A kilincs lenyomódott, és valaki kintről azt kiáltotta: „Zsanna, hoztam, amit kértél…”

3. RÉSZ

Az ajtó kinyílt, és Nina néni állt ott, kezében nedves kendőbe csavart kulcscsomóval. Amikor meglátta Lúciát, aztán a papírt Antal kezében, az arca egy pillanat alatt megöregedett.

– Te mit keresel itt? – kérdezte Zsanna néni.

– Már nem tudom tovább csinálni – felelte Nina néni.

Antal az ajtóhoz lépett.

– Mit nem tud tovább csinálni?

Nina néni rám nézett.

– Léna, én sajnálom. Az egész tervet én hallottam először.

Zsanna néni elkapta a karját.

– Fogd be a szád!

Nina néni kirántotta magát.

– Három hete nálam ültél, és azt mondtad, hogy Antalnak új életet kell adni. Azt mondtad, Lúcia gyerekével könnyebb lesz rávenni, hogy elhagyja Lénát.

Lúcia a falnak támaszkodott.

– Te tudtad, hogy házas?

– Tudtam – mondta Nina néni. – De Zsanna azt ígérte, hogy Antal már belefáradt, és a válás csak formaság.

Antal ujjai megremegtek a papír fölött.

– És ez? – kérdezte.

Nina néni a lapra pillantott.

– Zsanna írta meg. Lénának kellett volna aláírnia, de nem voltál otthon. Ezért ő utánozta az aláírását.

A levegő megállt a nappaliban.

Zsanna néni felnevetett, de a nevetésből csak száraz köhögés lett.

– Mindenki túlreagálja. Én a fiam életét mentettem.

– A fiam életét? – Antal hangja mély volt. – Vagy a saját elképzelésedet róla?

– Lénával tönkremész!

– Ő volt mellettem, amikor a műhelyt meg akartam venni. Ő rakta félre a pénzt, amikor én mindent elvertem szerszámokra. Ő fizette ki az adósságomat, amikor három hónapig kevesebbet kerestem.

Rám nézett. Én nem mondtam neki, hogy Zsanna néni erről semmit sem tudott.

Nina néni a táskájából elővett egy összehajtott nyugtát.

– Az aláírást nemcsak én láttam – mondta. – A közjegyző is észrevette, hogy hamis. Ezért küldte vissza a dokumentumot. Zsanna, te azt mondtad, hogy csak egy levél, de valójában át akartad íratni Antal lakrészét Lúciára.

Lúcia hátralépett.

– Micsoda?

– A lakásnak nincs külön lakrésze! – kiáltotta Antal.

– Majd lett volna – felelte Zsanna néni. – Lúcia gyermekének szüksége van helyre.

– És Lénának nem? – kérdeztem.

Zsanna néni végre rám nézett.

– Te mindig is túl sokat akartál.

Elővettem a táskámból a piros termoszt. A horpadás mellett egy apró, fekete címke vált láthatóvá.

– Ezt a nagynéném küldte vissza velem – mondtam. – Azt mondta, a telefonhívás után bement a lakásodba. A termosz mellett megtalálta a borítékot, amit nekem szántál.

Antal felkapta a fejét.

– Milyen borítékot?

– Nem tudom. Nem nyitottam ki.

A borítékból egy hivatalos értesítés csúszott elő. A bank közölte, hogy Zsanna néni az elmúlt hónapokban közös megtakarításként használta fel Antal pénzét, majd ugyanabból az összegből előleget fizetett Lúcia számára egy másik lakásra.

Antal úgy olvasta végig, mintha minden sor egy újabb ütés lenne.

– Te eladtad a megtakarításomat?

– A te pénzedből akartam rendbe hozni az életedet!

– Nem. A saját tervedet akartad megvenni.

Lúcia ekkor felállt.

– Én ebből semmit nem kérek. Sem lakást, sem férjet, sem hazugságot.

Zsanna néni az asztal szélébe kapaszkodott.

– Te hálátlan lány!

– A gyermekemnek apára van szüksége, nem egy kitalált családra – mondta Lúcia. – A vér szerinti apja holnap visszajön a városba. Én még nem tudom, mit fogok tenni, de Antal biztosan nem az.

A mondat után Nina néni telefonja megszólalt. Megnézte a kijelzőt, majd Antal felé nyújtotta.

– A bankból keresnek. Azt mondják, az átutalást még ma véglegesítik, ha nem állítjuk le.

Antal arca megfeszült.

– Milyen átutalást?

Nina néni rám nézett.

– Zsanna holnap reggelre eladta a lakást. A vevő már úton van…

part4_label