NEGYEDIK RÉSZ
Zsanna néni a kandalló előtt állt, de már nem parancsolt senkinek.
– Nem adhatjátok el – mondta. – Ez az én lakásom.
– A te neveden van – felelte Antal. – De a tartozásokat abból fizetted, amit tőlem vettél el.
– Ne beszélj úgy, mintha tolvaj lennék!
– Akkor mondd meg, miért utaltál el mindent Lúciának.
A csuklóján megcsörrent a vékony arany karkötő. Ugyanaz, amelyet a családi ünnepségeken mindig úgy viselt, mintha az egész életét bizonyítaná.
Nina néni kihangosította a banki ügyintézőt.
– Az átutalást ideiglenesen felfüggesztettük – mondta a nő a telefonból. – De szükségünk van az érintett személyek nyilatkozatára.
Zsanna néni a készülék felé kapott.
– Semmilyen nyilatkozatot nem adok!
– Akkor a vevőnek jelezzük, hogy az ügylet nem tisztázható – mondta Antal.
– Te tönkreteszed a saját anyádat?
– Te próbáltad tönkretenni a házasságomat.
Lúcia a fal mellett állt, egyik kezével a hasát tartotta. Nem sírt már. Az arca sápadt volt, de a tekintete tiszta.
– Zsanna néni, adja vissza a pénzt – mondta.
– Te is ellenem fordulsz?
– Én soha nem voltam maga mellett. Csak a történetében voltam az a nő, akivel le akarta cserélni Lénát.
Zsanna néni rám meredt.
– Te mindent elmondtál nekik?
– Nem kellett. Te mondtad el helyettem.
A barna irattartó még mindig az asztalon feküdt. Antal újra kinyitotta. Az első oldalon a hamis válási nyilatkozat volt. Alatta banki kivonatok, egy ingatlanos szerződés és egy kézzel írt lista: „Léna elköltöztetése, Lúcia beköltöztetése, Antal aláírása”.
A listát Zsanna néni írta.
A saját kézírása árulta el.
Antal elolvasta az utolsó sort is.
„A fiú végre olyan életet él majd, amilyet megérdemel.”
– Te nem engem akartál boldoggá tenni – mondta halkan. – Azt akartad, hogy olyan legyek, amilyennek te könnyebb szeretni.
Zsanna néni szája remegni kezdett.
– Én neveltelek fel.
– Tudom.
– Mindent érted tettem.
– Tudom. Ezért fáj ennyire.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha odalépne hozzá, de megállt. Aztán levette a karkötőjét, és az asztalra tette.
– Ezt add el – mondta. – Abból kezded visszafizetni a megtakarítást.
– Nem veheted el tőlem!
– Nem én vettem el tőled. Te vetted el tőlem.
Lúcia összerezzent.
– Antal, én nem akarom, hogy miattam maradjatok együtt.
– Nem miattad maradunk vagy válunk – mondtam. – Ez kettőnk ügye.
Antal rám nézett.
– Velem jössz?
A kérdés egyszerű volt. A válasz nem.
Három évig azt hittem, nekem kell bebizonyítanom, hogy elég jó feleség vagyok. Megtanultam úgy főzni, ahogy Zsanna néni szerette, úgy beszélni, hogy ne sértsem meg, és úgy hallgatni, hogy Antalnak ne kelljen választania közte és köztem.
Aztán ott álltam a nappaliban, a hamis aláírásommal a kezemben, és megértettem: már régóta nem a házasságomat védem, hanem egy olyan ember nyugalmát, aki soha nem védett meg engem.
– Nem tudom – mondtam.
Antal lehajtotta a fejét.
– Ezt megérdemlem.
– Nem büntetésből mondom. Csak most először nem fogok úgy válaszolni, hogy neked könnyebb legyen.
A telefonom ekkor rezegni kezdett. A nagynéném üzent: „A ház, amit a nagymamád rád hagyott, üres. Az ügyvéd szerint bármikor beköltözhetsz.”
Antal meglátta az üzenetet.
– Van házad?
– Volt. Csak soha nem beszéltem róla.
– Miért?
– Mert azt hittem, egyszer majd közös otthonunk lesz. Nem akartam úgy tenni, mintha menekülési tervet készítenék.
A mondat után Antal becsukta a szemét.
Zsanna néni keserűen felnevetett.
– Te végig tudtál erről, Léna? És mégis itt maradtál?
– Igen.
– Miért?
A piros termoszt az asztalról a táskámba tettem. A horpadás végigfutott rajta, de a festett darvak még mindig egymás felé repültek.
– Mert szerettem a fiadat. Nem azért, mert rászorultam a lakásodra.
Antal szemében könny gyűlt.
– Lúcia – mondta a nő felé fordulva –, sajnálom, hogy belekevertek.
– Én is – felelte. – De legalább most tudom, hogy nem képzeltem az egészet.
– A gyermeked apjáról tudsz valamit?
Lúcia sokáig hallgatott.
– Holnap találkozom vele. Nem tudom, mit akar majd. De a fiamnak vagy lányomnak nem lesz szüksége hazugságra ahhoz, hogy valaki maradjon mellette.
Antal bólintott.
A banki ügyintéző visszahívott. A pénzt zárolták, a lakás eladását felfüggesztették, és a hamis iratot továbbították az illetékeseknek. Nem lett belőle látványos jelenet. Nem érkezett senki bilincsekkel. Csak papírok, aláírások és egy hosszú, kínos magyarázkodás következett.
De Zsanna néni pontosan azt veszítette el, amiért mindent tett: a lakás fölötti korlátlan hatalmat.
A vevő elment.
Lúcia az anyjához költözött, Nina néni pedig elkísérte. Mielőtt becsukta volna maga mögött a kaput, még visszafordult.
– Léna, a következő alkalommal, ha valaki azt mondja, hogy érted tesz valamit, kérdezd meg, ki fizeti meg az árát.
– Már megtanultam – feleltem.
Antal a nappali közepén maradt. A kezében a hamis nyilatkozatot szorongatta.
– Eljössz velem ahhoz a házhoz? – kérdezte.
– Nem ma.
– Holnap?
– Nem tudom.
– Mit tehetek?
Ránéztem a három évre, amelyet mindenki „ideiglenesnek” nevezett, miközben lassan elfogyasztott.
– Menj el a bankba. Kérd ki a saját nevedben az összes számlakivonatot. Beszélj az ügyvéddel. És mondd el az anyádnak, hogy többé nem te vagy a fia, akit át lehet rendezni egy papírlapon.
Antal bólintott.
– És veled?
– Velem majd akkor beszélünk, ha már nem csak a lakásból akarsz elmenni, hanem az anyád által neked kijelölt életből is.
Elindultam a folyosón, de az ajtónál megálltam. Nem azért, hogy visszanézzek, hanem mert a termosz kiesett a táskámból, és végiggurult a padlón.
Antal lehajolt érte.
– Ezt itt hagytad.
Elvettem tőle.
– Nem. Ezt magammal viszem.
Kint, a lépcsőházban a kezemben tartottam a horpadt termoszt, benne a nagynéném forró teájával. A fedelén a két festett daru még mindig egymás felé repült, de már nem ugyanazon a képen belül keresték a helyüket.
Missed the beginning?
